Szösszenet 19.

Különösen madárcsicsergős reggelre ébredt. Vidáman csinosította magát, majd kilibbent az utca forgatagába. Mosolyogva tekintett körbe, úgy érezte, minden és mindenki vidámságot sugároz. Jól érezte magát, vidám és derűs volt. Amint a kirakatok előtt haladt, feltűnt neki egy karcsú alak körvonala. Egy utcával arrébb ismét látta egy ablakban tükröződni alakját. Hátra pillantott, de az illető épp belépett egy oszlop takarásába. Valami furcsa kíváncsiságot érzett... tudni akarta véletlen csupán, vagy az illető követi őt. Pár lépés után hirtelen és határozottan fordult meg, így a srác nem tudott menedéket találni, és teljes valójában láthatta... Sármos volt, erős, magas, kedélyes küllemét még derűsebbé tette a kissé zavarbaejtő pillantása. Halvány mosoly futott át mindkettejük arcán... majd a lány tovább indult.
Még jópárszor megleste útja során, hogy lassan árnyékává váló hűséges követője ott van-e még... Már kezdte is élvezni ezt a finom kis hajszát. Néha-néha már szinte incselkedett is. Egy pillanatra azonban kizökkent ebből a kis játékból, és akkor eltűnt a srác alakja. Sehol sem látta... Lépett még néhányat, de nem bukkant föl sehol... Szinte megrémült, hogy elvesztette. Megfordult, és megszaporázta lépteit. A kétségbeesés lassan kezdett a vállára telepedni. Aztán egyszercsak ott volt... megpillantotta egy zöldségárus pultjánál. S most hiretelen a lány lépett egy autó fedezékébe. Majd óvatosan követni kezdte a srácot. Ő valamit megérezhetett, mert egyre nyugtalanabbul szaporázta lépteit, lopva hátra-hátra pillantva... Majd megpillantotta a lányt, a lány is látta, lebukott. A srác ebben a pillanatban felugrott a buszra, ami már indult is. A lány ott állt a megállóban, és szomorkásan nézett a busz után. Ezt a játékot nem ő nyerte...
Búsan ballagott hazafele. Az ajtón belépve úgy érezte, megfolytja az otthoni levegő. A magány és a semmittevés illatát ontotta szerteszét a hangulatos kis lakása. Pedig más napokon a napsugár-melegítte levegő oly kellemes volt számára. Azonnal az ablakhoz lépett, s erőteljes mozdulattal tárta ki. Szinte a lélegzete is elállt, mikor a szemközti házban, a szemközti ablakban meglátta a karcsú alalkját, zavarbaejtő pillantását és a csábító mosolyát. A győzelem huncut csillogásával a szemében integetett a lánynak...

Szösszenet 18.

Izgatottan készült az estére. Remélte, hogy vidám, nevetős, kellemes lesz. Nem csalódott. Aki ilyen kedves számára, az nem lehet rossz társaság még egy hideg estén sem :) Nevettek, tekeregtek...
Akkor pillantotta meg, ott volt egy karnyújtásnyira tőle. Azonnal megtetszett neki, érezte is a kölcsönös vonzódást. Kacéran szemezett vele. Majd gyors fontolgatás után úgy döntött, megszerzi!
Megtette hát az első lépést. Majd végigsimította a kezét rajta. Abban a pillanatban érezhette is az ölelését, ahogy egészen átfonta a testét, megmelegítve fáradt, fázós porcikáit. Azonnal tudta, ez nem csak egy futó kaland, egy röpke próbálkozás lesz. Érezte, ez a melegség tartós lesz, és hosszútávú.
Már alig várja a téli sétákat, hogy a zord időben is hozzásímulhasson, s érezhesse azt a mindent elárasztó melegséget, amire szüksége van.
Még soha nem érzett ilyen hódítási vágyat egyetlen téli dzsekije iránt sem!

Szösszenet 17.

Valamikor tavasszal találkoztak először. Szerelem volt első látásra! Rengeteg időt töltöttek együtt a hűvös estéken. Aztán jött a nyár, s mindennap rámosolyoghatott, bár néha elmélázott azon, mért is van még itt vele, hiszen máshol is lehetne. Aztán egy meleg nyári estén született egy döntés, és félre állította... Ne legyen a látókörében, gondolataiban sem. Hisz nem volt rá szüksége már.

És most megérkezett az ősz... Hidegek és sivárak az esték. Hiányérzete volt. Fázott. Egyedül volt... Akkor jutott eszébe, hogy talán megkereshetné, talán ismét jó lenne együtt. Bepillantott a megszokott helyekre, de nem találta.  Törte a fejét, mi tévő legyen, hol keresse? Egyre elszántabban, egyre kétségbeesettebben kutatott utána. 

Még volt egy utolsó reménysugara... egy eldugott kis hely... ami számára is mindig megnyugvást és békét hozott. Bepillantott, és ott volt! Rátalált!

Gyermeket meghazudtoló örömujjongás közepette húzta fel lábára a bundás, bőr mokaszint!

Szösszenet 16.

Csípősen hideg lett az este. Körülötte mindenki szaporázta lépteit. Csak ő álldogált ott a téren. Szívébe félelemmel vegyült várakozás lopózott. Tudta, hogy sorsdöntő találkozás vár rá. A pillanatok komótosan vánszorogtak, percekké alakulva oly lassan, hogy az már örökkévalónak látszott. Egy pillanatra átsuhant a gondolatai között egy borzongássá alakult érzés: nem fog eljönni! A borzongást azonnal ráfogta az épp feltámadt szélre, a gondolatot meg elhessegette. És ismét várt. A feszültség már vibrált minden porcikájában, legszívesebben felpattant volna egy üstökösre, s körbeszáguldott volna az éterben... egyenest a semmibe.
Épp beleélte magát a semmi közepén való lebegésbe, mikor valami visszarántotta a valóságba: meglátta ismerős alakját. Közeledett... felé. Szíve nem tudta eldönteni, maximális fokozaton dübörögjön, vagy kihagyjon. A távolság csökkenése egyre bizonytalanabbá tette. Szeretett volna messzire futni... úgy érezte, nem fog helytállni. Zakatoltak a gondolatok, menekülő stratégiákat fontolgatott... De már késő volt... csak néhány lépés választotta el őket egymástól... És akkor hirtelen mély nyugalom szállta meg, és szája mosolyra nyílt. Tett egy lépést felé...
Ekkor lépett elé a srác, aki elkapta a közeledő piroskockás szoknyás derekat, magasra röptette, szinte táncoltatta, ölelte, csókolta.
Ő pedig állt, nézte... és tudta, elkésett. Ma is.

Szösszenet 15.

Mikor meglátta, tudta, egymásnak teremtették őket. Bizsergést érzett a szíve tájékán, majd enyhe, kellemes borzongás futott át az egész testén. Minél inkább nézte, annál biztosabb volt benne, hogy összetartoznak ők ketten. Aztán erőt vett magán, és továbbment. De másnap újra arra kanyarodott, hátha látja ismét. És ott volt! Mintha őt várta volna... így közelebb merészkedett, sőt, lopva meg is érintette.
Pár nap szünet után ismét összejött a találka. Most már határozottan incselkedett vele egy darabig, majd óvatosan megsimogatta, cirógatta. Próbálgatták, összeillenek-e. És minden klappolt.
Így megszületett az elhatározás: megvette álmai cipellőjét :)

Szösszenet 14.

Váratlanul jött a hír. És az addigi lelkesedése romokban hevert... Azt sem tudta, akkor most mit kell intézkedni, s főleg mikor. Az agya pörgött, de még nem jutott semmire. Aztán, az idő múlásával ismét visszatért a hidegvére, és tudott tisztán gondolkozni. Semmi nincs veszve... kisebb-nagyobb átszervezés, de az ügy jó úton halad. Pár megoldási forgatókönyv már ott pihent az agyában.
Ugyanakkor elhatározta, felháborodásának is hangot fog adni. Mégsem tűrheti, hogy terveit ilyen lazán keresztülhúzzák!
Mire a tettek mezejére léphetett, már kívülről fújta, mit hogyan fog előadni. És aztán a tipikus bájos női hang, miszerint választhat nyelvet, majd türelmet kér a várakozáshoz... nos, ilyenkor szokott a plafonra mászni tehetetlenségében.
De mire feltúrbózhatta volna magát, végetért az andalító zene... és megszolalt a hang.
Olyan mélyen elbűvölte, hogy alig tudott megszólalni, és a nevét is csak makogta. De a hang olyan megnyugtató és magával ragadó volt... az összes mérge, felháborodása elszállt. És csak hallgatta és hallgatta a felkínált lehetőségeket, nem tudott betelni a hanggal. Sokmindenre rákérdett, hogy beszéltesse a hangot. Aztán kiderült, van idő a döntést meghozni, így kedélyesen elbúcsúzott. És persze eljátszott a gondolattal, mily jó lenne pár nap múlva ismét ezzel a HANGgal beszélgetni!

Szösszenet 13.

A lemenő nap sugarai világították meg a könnyekkel küzködő szempárt. Ahogy a lányra nézett, az volt az ember érzése, valami nagyon fájdalmas dolog lehet közöttük. A lány próbált bohóckodni, hogy felvidítsa. Majd hozzásimult, felnézett a könnyes szemekbe, huncutul belekacsinott, és csókolt. Hosszan, szenvedélyesen. Könnyes szemek szinte azonnal száradni kezdtek, s lassan visszatért az élet, a csillogás beléjük. De a forró csók véget ért... És a mosolygós szem pillanatokon belül ismét fájdalommal telivé vált. A lány tovább kacérkodott... kendőjét a fiú nyaka köré csavarta, majd a derekukat kötötte össze. Egészen belefeledkezett már az incselkedésbe, mikor a busz lomhán csikorogva megállt melletük. Egy gyors csók, és jelentőségteljes pillantás, és már ugrott is a buszra a lány. A fiú valósággal szétesett a fájdalomtól.
És ekkor hallottam meg a lány hangját: - Óóóó, édes, hisz reggel látjuk egymást a suliban! Bírd ki addig nélkülem!

Szösszenet 12.

Alakja sejtelmesen villant elő a semmiből. Először épp csak, hogy észrevehetően felsejlett, majd mozdult egyet. Mintha őt is meglepte volna a mozdulat ereje és kecsessége. Újra próbálkozott. Ez még lágyabban sikerült. Majd ismét egy fuvallatnyi... Aztán hírtelen megpördült, és vad táncba váltott, csak úgy rezgett, pezsgett körülötte minden. Izzott a levegő, szinte szikrázott a környék. Harcot vívott, bátrat, merészet. Mindent bevetett, amit egy táncba bele lehet adni. Azonban ereje lassan hanyatlott, tempót váltott hát, s kevésbe erőteljesen vad, azonban kacér tangóba sikamlott át. Kéjesen erotikus táncot lejtett. Szemet gyönyörködtető, szívet melengető volt az érzelemmel teli mozdulatlánca. Már-már beteljesülni érezte az ember a szerelmi kéjt, mikor egy szinte hallható sikollyal megszűnt létezni.
A nap sugarai többé nem vetették kacér levélárnyékát szobám falára.

Sokadik szösszenet

Magányosan élte az életet, járt-kelt a kialakított kis világában, munka, barátok, szórakozás, nem volt hiányérzete. Egyszer egy délutánon megpillantott valamit az út menti füves részen. Először csak megcsillant valami. Ahogy észrevette, megállt. De hiába nézte, már nem csillogott. Kissé megmozdult, majd vissza is lépett, és akkor ismét, újra csillant. Amint érte akart nyúlni, már nem volt a látókörében. Furcsállotta. Ismét nekirugaszkodott hát, leste, kerülgette a kis zöld területet, figyelt. És ahogy így szépen, türelemmel leste, várta, óhajtotta megpillantani, megismerni... a csillogás fokozódott, mintha kacér táncot lejtett volna. Hosszú időn át tartott eme kéjes játékuk, míg végül a csillogás állandósult, és körvonalazódott egy piciny drágakő a zöld fűszálak között. Lelkesen emelte tenyerére, bár roppant óvatosan, meg ne sérüljön. Magasra emelte, a nap felé. A napsugár vakítóan tört át rajta... szinte érezte a borzongást a kis drágakőben, ahogy a szabadság, az értékké válás érzése átsuhant rajta a napsugárral egyidőben. Nem győzött gyönyörködni benne. Nem volt szabályos szerkezetű, de látszólag tökéletes volt, szemnek megfoghatatlan élmény. Csak csodálta... csodálta... ahogy a nap fénye játszott rajta, benne... tele volt életerővel, ragyogással. Úgy érezte, ez az egyetlen, ami még hiányzott az életéből, s most, hogy megtalálta, végre teljes egész lett minden. A nagy boldogság olyannyira eltöltötte, hogy valósággal ugrott egyet örömében. A drágakő a nyitott tenyerében pattant egyet. Hírtelen megrémült, hogy elejti, elveszíti. De ott maradt a kis kő, csak éppenséggel fordult egyet. És akkor meglátta rajta a csorbulást. Nem volt nagy, de meglehetősen mély, és a fény ott megtört, kicsit torzzá vált. Borzongás futott át rajta. Van olyan oldala is az eddigi boldogságnak, ami nem tökéletes, ami megtöri a harmóniát. Még megfordította egyszer, hogy láthassa a számára tökéletes oldalát... majd mérlegelt, s úgy döntött hűvösen és kimérten, mégsem kell neki. Bevillant a csendes legénylakása nyugalma, a megszokott hétvégi baráti összejövetelek, a nyugis nyaralások. Ebbe nem fért bele egy sérült drágakő, ami szerteszét szórja az életet adó fényt. Hát elhajította a kis lila kövecskét. Amint az földet ért, halk csattanással ismét letört egy darab belőle... Még értéktelenebbé válva ezáltal.

Szösszenet 10.

Zűrös, túlterhelt volt az egész hete, alig beszélgettek, találkozásról álmodni sem mertek. De ott volt a kecsegtető hétvége, amikor végre megnyugodhatnak, feltöltődhetnek egymást ölelvén. Csütörtökön már egyre jobban fokozódott a vágya, hogy láthassa végre, szinte számolta már az órákat. Ám az esti beszélgetés nagyon letörte. Elutazik. Csak így, hírtelen, mert mehetnéke lett. Hát megy. Ráadásul mindkét napra. A hangjában úgy érezte, volt egy kis "csakazértis" hangulat. Próbálta megfogalmazni csalódottságát, mert várta, vágyta azokat a napkat, amiket kettesben tölthettek volna. Nem volt kinek mondani... leperegtek a szavak. A péntek azzal telt, hogy az elmúlt napok, hetek eseményeit pörgette, hogy volt-e valami előjele ennek a nagy elhatározásnak, és hogy akkor most mi van... Sehogy sem értette. Ennyire félreismerte volna? Lehetetlen... Valami nem stimmel. A legrosszabb gondolatokat nem engedte a tudatába, mert bízott benne. A munkaidő lejárt már, nem is nagyon volt mit túlórázni, senki nem járt már arra... péntek este mindenki siet haza.
Ő kerülőt tett. Lement a tópartra, nézte a víz csendes lélegzését. Az együtt töltött szép pillanatokra gondolt, felidézte a kedvese mozdulatait, mosolyát, nevetését, emlékezett rá, milyen békésen aludt néha karjaiban. Már épp belefeledkezett ebbe az emlékezős, s már-már álomvilágba, mikor egy kis madár süvített el mellette. Hírtelen megborzongott... mintha a kapcsolatukat temetné... hiszen csak elutazott 2 napra, szíve joga. Kellett egy kis kikapcsolódás, és igen, néha egyedül kell kikapcsolódnia. Nagy nyugalom szállta meg, hazaindult. Ahogy poroszkált az úton, egyre jobb kedvű lett, mindennek örült már, a lemenő nap fényének, a hűs szélfuvallatnak, a város egyre erősödő péntek esti morajának, még a rátülkölő autósnak is! Mielőtt az ajtóban megfordította volna  a kulcsot, elmosolyodott, mert arra gondolt, kedvese bizonyosan jól érzi magát és jó helyen van.
Belépett az ajtón. A konyhából halvány fény szűrődött ki. Fogalma sem volt, mit hagyhatott égve, vagy bekapcsolva... Belépett. Az asztalon meglátta a gyertyát. Gyönyörű, hófehér kecses szépség, pár perce izzott csak a kanóca. És a gyertya körül... megterítve az asztal, 2 terítékkel. Finom illat vonta körül, amit beljebb lépett. Az asztalon egy kis kártya, az ő kezeírásával: Isten hozott, Kedvesem!
Szempillantás alatt a szobában termett, mert már tudta... Ott volt :)

A találkozás

Tavaszi napsütésben sétált a lány, mikor meglátta sötétlő alakját a fa alatt. Mosolyt csalt ajkára a karcsú test látványa. Szíve megdobbant, mikor látta, észrevette őt, és ránézett. Másodpercek töredéke alatt véggigondolta, hogy akár ide is jöhet hozzá, ismerkedni is akarhat, de akár bánthatja is, ha ahhoz van kedve, bár ki tudja, lehet nincs is egyedül... A következő pillanatban már száguldott is felé karcsú teste... A lány szinte földbe gyökerezett az édes borzongástól, mikor mellé ért, s kérdőn vizsgálgatta, szinte érezte a leheletét... Majd továbbállt, mintha nem is érdekelné, mintha csak egy futó elmezavar lett volna nála a pillanat, mikor a kíváncsiság hozzá hajtotta. Kissé borzongó érzéssel lépett tovább a sétányon a lány. És leste, jön-e utána. Jött. Tisztes távolságban, de követte... Néha elékerült egy-egy bokornál, és csak nézte, nézte, míg elahalad mellette... Szemében pajkosság volt, ugrásra készen állt, megfeszültek az izmai... De nem csapott le... Ismét árnyékká vált. A sétány végén beállt a lány elé, peckesen, határozottan. A lány megtorpant. Erre nem számított. Erre a szemtől szembeni helyzetre. Majd rámosolygott, s épp szólni szeretett volna, nyitotta az ajkait, mikor ő hírtelen ráugatott, majd sarkon fordult, s elrohant.. Ő, a fekete schnauzer...

Szösszenet 8.

Hétfő reggeli csúcsforgalomban sietett munkába. Lassított az átjáró fele közeledve, s mivel állt egy férfi a járdán, előnyt adva megállította az autót. De a férfi nem mozdult. Csak nézte őt. Vállat vonva továbbhajtott.
Kedd reggel ismét lassított az átjárónál, páran át is mentek, majd meglátta a férfit, aki szintén csak állt, nézte, de nem ment át. Szerdán ismét csak állt és nézett. Csütörtökön reggel már mosolygott is, de most sem mozdult. Pénteken, mintha a fejével köszönésfélét biccentett volna...
Izgatottan várta a hétfőt. És igen, ott állt! Pedig az eső zuhogott... ő mégis mosolygott. De nem ment át az átjárón. Nem volt kétséges számára, hogy kedden is látni fogja. Lassan biztos ponttá vált az életében. Izgalmas és sejtelmes volt... mért áll ott, s mért mosolyog, s főleg, mért nem megy át? Biztos vár valakit... aki felveszi, munkába viszi. Vagy netalán mozgássérült, s a megfelelő járművet várja, vagy a segítőjét? Sok lehetőség lehet... Még az is átfutott a gondolatai között, talán valamiféle álruhába bújt forgalmi rendőr.
Szombat reggel nem bírta már... muszáj volt elinduljon, s arra menjen... És ott volt, ott állt, várta, nézett... Hirtelen mozdulattal lehúzott, pont előtte állt meg. Leeresztette az ablakot, s kicsit kacér mosollyal megkérdezte: "Csak nem engem vár, uram?"
Jött is a válasz: "Téged várlak! Mint minden egyes reggel, mikor másodikos korunkban iskolába mentünk. Szótlanul, egymás után... 3 teljes éven át..."

Meghívtam egy kávéra :)

BÚÉK

Örömtelibb, vidámabb új évet kívánok, s ne feledjük, az új év sikere rajtunk múlik, hogy hogyan állunk ki az ügyeinkért, hogyan dolgozzuk fel a sérelmeket, hogyan állunk harcba, ha kell, s hogyan szeretünk, ölelünk, de legfőképpen az, hogyan tudunk hálásak lenni azért, amink van!