Szösszenet 7.

A lány kikapcsolta mikrofont. Véget ért az éjjeli műsor. Hátradőlt, azon merengett, miért volt olyan különleges ez a karácsony este? Alig volt betelefonáló. Közülük egy sem oly mértékben magányos, hogy öngyilkos szándékokról kellett volna lebeszélnie. A kávés pohárért nyúlt. Üres volt. Amúgy is hideg lenne már, gondolta. Épp megszületett a gondolat a fejében, hogy szedelőzködnie, indulnia kéne, mikor megcsörrent a telefon. Automatikusan nyúlt érte, nem is gondolva arra, hogy letelt már a műsoridő. Egy rekedtes, de fiatal férfi hang szólalt meg. Csak akkor ugrott be, hogy már úgymond munkaidőn kívül járnak, mikor a srác habozva bocsánatot kért, hogy adás alatt nem merte zavarni, csak így, kétfülközt. A lány a meglepettségtől, ami nem volt szokásai között, egy szót sem tudott szólni. A srác zavarában elhadart valamit, hogy biztos siet, s neki is dolgoznia kéne. De a lány ismerte már az ilyen segélykérő lerázós technikákat. És jól begyakorolt stílusában, beszéltetni kezdte. Néhány esetlen mondat után szóba került, hogy a fiú egy kávézóból hívja. A lány, már nem is emlékszik, miért hagyott fel a módszereivel, s kezdett ő mesélni, hogy van egy presszó, ahonnan este venni szokta a kávéját mielőtt a rádióstúdióba indul. A hely nem valami forgalmas, vagy menő hely, viszont van ott egy srác... aki nemcsak, hogy olyan kávét főz, hogy annál jobbat még nem ivott, de az az emberség, ami a tekintetéből áramlik, az valami megmagyarázhatatlan. Kuncogva mondta, hogy az első pillanattól kezdve mindig így köszöni meg a kávét: "Köszönöm, zöldszeműm!" Még csacsogott volna tovább, mikor megszólalt a srác: "Köszönöm, megmentetted az életem!" Majd letette a kagylót. A lány leforrázva, értetlenül ült ott...  Hazafele menet a megszokottól eltérően benyitott a presszóba, kért egy kávét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette megköszönni. A srác kissé rekedtes hangon utána szólt... "Szívesen! Bár ma már egyszer megköszönted a telefonban..."

Gondolataim így karácsony hajnalán...

Az elmúlt napokban, ahogy egyre közeledett a karácsony, egyre nőtt bennem is a feszültség. Annyi elvégzetlen dolog volt még. A rengeteg tervet pillanatokon belül módosítani, ritkítani kellett, végül már csak a túlélésre játszottam, ez volt az érzésem. Merő időpocsékolásnak tűnt az egész karácsonyi készülődés, hisz látszatja nem volt. Se rend, se sütik, se megírt mézeskalács... semmi nem volt, sőt, az ablakok is koszosak :P Természetesen a  nyugtalanságommal egyenes arányban nőtt a türelmetlenségem, amit a gyerekeim sínylettek meg. És akkor döntöttem. És ami a döntésemet megelőzte, az egy felismerés, miszerint karácsony nem csak a szeretet ünnepe, szülinap is egyben...   Nem számítanak a külsőségek! Kit érdekel, hogy egy ajándék be van-e csomagolva, ha azt pont neki, pont az ő ízlése szerint, pont az ő személyiségére passzolóan van összeállítva. Hiszem, hogy a karácsonykor ünnepelt szülinap által mi pont ilyen testreszabott, nekünk való ajándékot kapunk, a legnagyobbat!
Nagylányom a minap esti imádság közben vette fel, hogy kérdezzük mag az Úr Jézust, milyen tortát szeretne szülinapjára :) Nos, igen, ő rátapintott a lényegre. Akiket megajándékozunk, azokra odafigyelünk, megérdeklődjük, minek örülnének. De az igazi ünnepeltet megkérdeztük vajon, mit szeretne tőlünk? Megkérdezheténk naponta... de legalább egyszer egy évben, ilyenkor, a szülinapján!

Égő, élő gyertya

Úgy látszik, ez a nosztalgia, archívumok felidézésének a hete :P Ismét találtam valamit, ami az enyém :) Én írtam. S bár az ihletet adó momentum fájdalmas, azért büszke vagyok az írásomra! Olvassátok, szeretettel hoztam!
2004. decemberében jelent meg, az ErdelyMa portálon. (A két cím nem egyezik, mivel a szerkesző változtatott rajta. Itt az általam adott címmel teszem közzé. )


Égő, élő gyertya


Szombat este nagy lelkesedéssel és bizakodó reménnyel tettünk gyertyát az ablakba. Aztán egész éjjel égett és vasárnap is egész nap. Olyan büszke voltam kicsiny fényére! Ahogy táncot járt a csöppnyi láng, mintha örömtánc lett volna. Büszkén feszítette magát, nyújtogatta lángját egyre magasabbra.

Ám néha összegörnyedt, mintha terhet róttak volna vállára. Vagy csak szégyenkezett, mert körülötte a szomszédos tömbházakban sehol nem égett más láng? Egyedül volt, ez néha büszkévé tette, néha elbizonytalanította. De nem törte meg!

Csak vasárnap este jöttem rá, hogy tánca haláltánc volt.

Vasárnap este 8 óra tájban kialudt. Pedig még volt benne erő – viasz - éghetett volna… de kialudt. Mintha tudta volna, már nincs értelme az életének, a munkájának. Eddig figyelmeztetett, emlékeztetett, reményt éltetett, de már mindennek vége. Hiába égtek a kis őrtüzek az ablakokban, hiába zúgtak Erdély-szerte a harangok...

A gyertyacsonkot elteszem, hadd emlékeztessen! Lehet, egyszer még előkerül, beolvasztjuk és új gyertya születik belőle, ami szintén buzdítani fog egy másik nemes ügy végrehajtására. De lehet, hogy a gyújtózsinórt fogja lángra lobbantani...

A magyarságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha másfélmillió csonkaországinak nem kellünk, ötnek meg mindegy, hogy vagyunk-e, egyáltalán. Mi elsősorban erdélyiek vagyunk, itt kell összefognunk nemzetünkért, itt kell megtartanunk magyarságunkat. Itt kell harcolni a jövőért! Egyszer majd a csonka-magyar is ráébred, hozzánk akar tartozni, és akkor ő fog jönni, és mi befogadjuk!

De jövőre nem csak június 4-én viselünk majd gyászt, hanem december 5-én is.

Soós Kata, egyetemi hallgató
Kolozsvár

Szösszenet 6.

Unalmas, őszi délután volt. Zötyögött a buszon, keresztül az esőáztatta városon. A busz néha megállt, kinyíltak az ajtók, és az embertömeg jelentős része kicserélődött. Egyik megállóban azonban valami hihetetlen dolog történt. Egy csuklya alól kivillant egy szempár. Azonnal felismerte. Nem tudta eldönteni hírtelen, hogyan is reagáljon, csak bámulni tudott. Majd mire a szempár észrevette volna, sikerült összeszednie magát, s már nem bámult zavarbaejtően. A gondolatok forgószélként kavarogtak a fejében. Majd a szempár ránézett. Azonnal észrevette, hogy a szempár tulajdonosa is meglepődött. Elkapták a tekintetüket, majd lopva ismét egymásra néztek. Ezt a kamaszos pillantgatást megismételték még párszor. Majd a szempár tulajdonosa hozzá lépett, s megkérdezte, hol is találkoztak már, hiszen biztos benne, hogy látta már ezt a két csodálatosan mosolygó szemet.  A lába földbe gyökerezett. Azt hitte a bámulása hatására ébredt fel az érdeklődés a szépszeműben. Nagyon rémülten, alig hallhatóan, mégis határozottságot sugallóan elevenítette fel a találkozást: "Én is láttam már ezt a szempárt. Bele is vesztem azonnal a ragyogásába. Hírtelen kitárult a világ, mikor a szemekbe néztem, senki nem volt már körülöttünk, minden megszűni látszott, és olyan csöndes, nyugalmas és bíztató volt minden. Maga volt a tökély az a pár perc, amíg a szemek tükrében eltűnhettem." A szépszemű teljesen rácsodálkozott. Olyan őszinteséggel szólt az ajkairól a szó, hogy ő beleborzongott. Hasonló élményről számolt be... de nem tudta mihez kötni, sem időben, sem helyileg, s emiatt szinte zavarba jött, amiért ezt a beszélgetést kezdeményezte. Egy ilyen élmény körülményeit nem felejti csak úgy el az ember... ő mégsem tudott visszaemlékezni. Egy darabig még álltak, bámultak egymás szemébe, majd neki le kellett szállni. De mielőtt kilépett a buszból, visszakacsintott, s csak ennyit mondott: "Én ezzel a szempárral egyik visszatérő álmomban szoktam találkozni!"