Szösszenet 25.

Bizonytalan érzés fogta el. Pillanatokig nem értette, jó vagy rossz ez neki. Valamiféle bizsergésre emlékeztetőt érzett. Először jólesően állapította meg, tetszik neki ez az új állapot, valami mocorog benne.
A bizsergés egyre fokozódott, amint épp azon ábrándozott, meg tudná szokni ezt az érzést, a semmittevésnél jobb. Kicst mocorgott, hátha visszalényegül abba a kellemesebb fajtába, de nem tette. Egyre jobban érezte, egyre erősebb, sőt feszítő volt. Igen, ezaz, gondolta, feszültséget érez. Nem is akármilyet, egyre növekvőt, fokozódót. Érezte, mindjárt elpattan valami, s tudta, az enyhülést hozna erre a szorításra. De hiába figyelte pattanásig feszült idegekkel, mikor jön el a pillanat, semmi sem történt. És akkor tudta, várnia kell, miközben meg ugye majd szétpattant a feszültségtől. Várt. Lassan kattogott az óra mutatója. Hallgatta, mikor hasít a csendben az új kattanás, ami egy újabb eltelt percet jelenthet, egy újabb lépést az enyhülés felé.
Várt, és feszített, feszített és várt.
Aztán, mintegy gombnyomásra hatalmas robbanást érzett, ezzel egyidőben érezte, amint a felgyülemlett feszítő erő távozik, sivítva elhagyja, helyébe frissülés, megkönnyebbülés lép.
Sikerült! Beterített körbe mindent, az asztalt, a padlót, a pólót, a sikítozó gyermeket, kiszabadult a szódás flakonból!

Szösszenet 24.

    Esős, őszi délután volt, álmosan, nyúzottan szállt fel a buszra. A nyirkos ablaknak nyomta homlokát, hagyta, hogy a zötyögés elnyomja a fejében zakatoló barátságtalan gondolatokat.
   Az egyik megállóban többen szálltak fel, ezért kicsit arréb böködték őt is, de nem nézett rájuk. Ekkor szólalt meg a jól ismert, régen szívébe zárt, azóta sem feledett hang, amiről néha már azt hiszi, csak álom és képzelet volt, s talán nem is volt soha tulajdonosa a hangnak. Most megszólalt mögötte:
- Hűű, micsoda meglepetés, ezer éve nem láttalak!
   A hidegrázás és a forróság egyszerre rohangált a testében, füle kattogott, szíve hol kihagyott, hol majd kiugrott a mellkasából. Érezte, elájul, ugyanakkor majd kiugrott a bőréből. Szinte érezte a nyakán, tarkóján a símogató hangok kísérte langyosan csiklandós leheletet, mint valamikor régen... igen, tehát mégsem álom, képzelgés volt a közelsége, mégis volt egy hús-vér ember a hangok mögött annak idején. És most itt van mögötte! Ugyanolyan zavarbaejtő kedvességgel cseng a hangja, szívet melengető búgással. Szemébe könny tülekedik, nem is tudja, merjen-e megfordulni, vajon nem illan-e el a pillanat, vajon nem a képzelete veszi palira, mint az elmúlt években annyiszor, mikor egy-egy illatban, villanásnyi emlékképben vélte felfedezni őt.
Nem, nem, ez most valóság, hisz a busz zötyög, az ablak hideg a homloka alatt, a hang szinte megállt a levegőben, és mintha kérdőn nézne rá, miért nem fordul már meg... Nem meri megtenni, fél a viszontlátástól, tudja, elragadnák az éveken át visszafolyott érzelmek, attól is fél, mi van, ha nem egyedül áll ott, ha van vele valaki, aki szorosan öleli, és szerelmesen néz rá. De ha nem fordul meg, talán örökre elveszíti a lehetőséget is, hogy viszontláthassa. Meg kell tennie. Vacillál és győzködi magát, és ismét nem mer, majd ismét mozdulna.
   Végül vesz egy nagy lélegzetet, és fordulna a hang irányába. Ekkor szólal meg mellette egy csengő, életerős hang: - Óóóó, te vagy az? De jó újra találkozni! Mi van veled mostanában, merre, kivel? ...és csilingelő hangon nevet.

    A villám nem tud akkorát csapni, mint egy ilyen felismerés, hogy a kedves szavak nem neki szóltak. És már nem fordul tovább, visszanyomja homlokát a nedves ablakhoz.