Ragyogó napsütésre ébredt. Hívogatta, csalogatta a melengető későnyári idő. Egy közeli mezőre esett a választása az aznapi sétához, tele volt virággal, friss zöldek illatkavalkádjával. Valósággal extázisba esett az illatfelhőtől. Az érzékszervei maximumon habzsolták a világot.
Gyermeki önfeledt boldogsággal rohangált, ugrott, le-leguggolt, hasalt és hempergőzött. Azon mosolygott, olyan látványt nyújthat messziről, mintha a szomszéd kölyökkutyája viháncolna a mezőn. Pihenésképp a virágok közé telepedett.
Érezte, ahogy a figyelme csőszerűen beszűkül, kizárólag a virágok közötti rezgések, zümmögések, susogások, halk morajok léteznek csak.
Aztán, nagyon lassan sejlett fel az érzés, ahogy közeledik felé. Nem látta, csak érezte, tudta, hogy jön. Bizsergés fogta el, egyfajta kellemes rémület, amit az ember egy nem várt ajándék felbontására készülődve érez. Ugyanakkor benne volt az érzésben a célba vett vad rémülete, mikor nem tudja, hogy legközelebbi mozdulata menekülésbe vagy a vesztébe sodorja.
Már azon volt, hátranéz, hogy szembe találhassa magát a bizsergető félelmet kiváltóval, bármi is legyen az, mikor megérezte a nyakán a leheletnyi finomságú suhintást, mint egy sziromsimítás, futó csók, szárnyverdesés.
Dermedtségén erőt véve, a világmindenséget meghazudtoló lassúsággal fordult hátra. Akkor pillantotta meg fennségesen kecses vonalait, életerőt sugárzó sziporkázó fényt visszaverő szárnyait a szitakötőnek.
