Szösszenet 23.

Komoran állt a téren, nézte a járókelőket. Nagy volt a sürgés-forgás, sokan kerültek a látókörébe, figyelgette őket.
Egyszer azonban megpillantotta őt. Mosolya valahogy kivált a tömegből, s amint a tekintetét rá emelte, érezte, megborzong a pillantásától. Ő mosolygott, és mondott valamit a mellette állónak, majd együtt néztek rá, megint csacsogtak, megint néztek.
De volt valami kacér a pillantásában, amit nem tudott megfejteni. Az a melegség azonban, ami a tekintetéből áradt, mikor rá emelte azt... teljesen feltüzelte hideg szívét, és rendesen érezte, amint földbe gyökerezik a lába. A tömeg egyre nagyobb lett a téren, és néha már-már szem elől tévesztette őt. Ekkor határozta el, mégiscsak megteszi, odamegy hozzá, mert nem akarja elveszíteni. Az ötlet teljesen felvillanyozta, és már lódította volna a lábát....
... rá kellett eszmélnie ismét, hogy ő csak egy szobor egy köztéren.

Szösszenet 22.

Meghatározhatatlan hangulat kerítette hatalmába.
Az érzései is csak kavarogtak, hol egyik, hol másik, hol a sokadik tört utat magának, férkőzött a gondolataiba, és szorongatta a szívét. Nagyon rég vagy talán soha nem érezte még ilyen elveszettnek magát. Azon töprengett, hogy ez normális állapot-e, hogy a hideg rázza néhány gondolattól, majd azonnal a forróság önti el, amint egy másik emlékkép villan be... édes, mégis fájdalmas játék közepén érezte magát.
Minden elhatározása ellenére, miszerint az élet megy tovább, haladnia kell a megszokott kerékvágásban, nem tudott nyugalmat erőltetni magára. A belső feszültség egyre nőtt, érezte, szétveti. Nem értette, mitől van, sok a gond, nagy a vágy, elnyom érzéseket? Csak azt érezte, ez már sok, ezt már nem bírja... teste már égett, zihálva vette a levegőt.
Egyre az keringett a fejében, már nem fáj... aludni kár...
Szinte öntudatlanul pillantott a kezében levő lázmérőre... 39,4... ekkor esett le... láza van.

Szösszenet 21.

Nagyon régi emlék ötlött  fel benne... kicsi volt még, erősnek, szépnek érezte magát. Mígnem egy nap egy parányi víztükörben meg nem pillantotta bumfordi, kecsesnek és szépnek nem mondható alakját.
Az addig csodálatosnak vélt világ egy pillantás alatt vátozott pokollá számára. Jóformán élni sem volt már kedve... csak gubbasztott, magába fordultan, s egyre jobban begubózva.
Szemét lehunyta, és várta, mikor szűnik meg a létezése.
És várt, várt, várt... de semmi változást nem érzett.
Bosszantotta ez a semmi és mégis valami érzése. Kezdett elmélyedni ebben, és minél jobban figyelte, mi is történik a semmiben, egyre nagyobbnak, szélesebbnek és frissebbnek érezte a világot.
Mialatt a lelke mélységeinek boncolgatásával töltötte az idejét, lassan, de biztosan hatalmába kerítette egy érzés. A szabadság érzése.
Úgy tűnt, szinte azonnal szárnyra tudna kapni, s bejárni mindazt a szépséget, amilyennek annak idején, zsenge korában a világot látta.
Az ábrándozását egy pattanó hang, majd egy éles fénysugár törte meg. Próbált ugyan tiltakozni, vergődött, és menekülni akart... de nem tudott szabadulni, valami mintha húzta volna, a fény, a lég, a szabadság!
Szinte öntudatlanul, mámoros boldogság és félelem kavalkádjában bukkantak elő szárnyai a gubóból. Egy pilanatnyi habozás után azonban el is illant varázslatos tájai felé a legcsodásabb színekben pompázó pillangó.

(fotó)