A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,

s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

Írta: Weöres Sándor

A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
(Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyvéből)

Sokadik szösszenet - befejezés

(Ez a szösszenet még annak idején a Sokadik szösszenet után pár nappal született meg a fejemben. Akkor nem volt erőm leírni, önámításnak éreztem és túl csöpögősnek. Azóta kicsit változott a véleményem róla, ezért most megosztom :) )

Hiába győzködte magát, hogy jó döntés volt elhajítani a kis követ... nem volt nyugodt a lelke. A nyugis legénylakás már nem volt nyugis, a barátok már nem tudták felvidítani tartósan. Állandó hiányérzetét nem tudta betölteni semmi. Vergődött álmában, kínlódott nappal a gondolatok cikázásában. Míg egy nap nem bírta tovább, s bevallotta önmagának, mit is szeretne: visszaszerezni azt az életet adó csillogást. Ettől kezdve semmi sem állíthatta meg, az írószere szinte a levegőben megállt, a szék, az iratok az iroda padlóján hevertek szanaszét a gyors mozdulataitól, amint kirobogott az épületből... egyenesen oda, ahol pár napja elhajította...
Szíve olyan hevesen dübörgött, az volt az érzése, az egész városban hallatszik! Félelemmel vegyült várakozás volt benne... mi van, ha már más rátalált, mi van, ha nem fogja ott találni? Szíve összeszorult a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ahogy közeledett, gyerekhangokat hallott, majd megpillantott két vidám lánykát, amint a padon ülve mondókáznak, s nevetgélnek. Eleinte csak futólag észlelte őket, majd megütötte a fülét a beszédük. Csillogásról, fényről, szépségről beszéltek, mint akik valamit néznek, s abban gyönyörködnek... amint a fényt szanaszét szórja, s szinte melegíti a lelkük. Hirtelen megtorpant. Rádöbbent, hogy a lánykák megtalálták azt a kincset, amit ő keresett.
Megmagyarázhatatlan düh fogta el, legszívesebben kitépte volna a kezükből, amit magáénak hitt... Aztán elszégyellte magát... hiszen az a kő senkié, legalábbis az övé nem... mert ő eldobta magától. Mégis úgy érezte, nem mondhat le róla, meg kell próbálnia elkérni, vagy ha kell, akármit megad érte, csak ismét a nap felé fordítva átnézhessen rajta.
Kicsit sután, kicsit izgatottan, de reményteli szívvel lépett közelebb a padhoz, és szólította volna meg a neki háttal ülő lánykákat. Ekkor látta meg, mit is néznek azok, miről is beszélnek. Jobban mondva, kiről. Egy nő gugolt előttük, vele játszodtak. A csalódás szinte kettéhasította a szívét, nem erre számított... egy lányaival mondókázó anyukára... Épp indulni akart volna, mikor a nő ránézett, és ő elkapta a tekintetét.
Ekkor értett meg mindent. Mert meglátta a szemekben a lila kő összes fényét, csillogását, életerjét.
Őt kereste!