Szösszenet 7.

A lány kikapcsolta mikrofont. Véget ért az éjjeli műsor. Hátradőlt, azon merengett, miért volt olyan különleges ez a karácsony este? Alig volt betelefonáló. Közülük egy sem oly mértékben magányos, hogy öngyilkos szándékokról kellett volna lebeszélnie. A kávés pohárért nyúlt. Üres volt. Amúgy is hideg lenne már, gondolta. Épp megszületett a gondolat a fejében, hogy szedelőzködnie, indulnia kéne, mikor megcsörrent a telefon. Automatikusan nyúlt érte, nem is gondolva arra, hogy letelt már a műsoridő. Egy rekedtes, de fiatal férfi hang szólalt meg. Csak akkor ugrott be, hogy már úgymond munkaidőn kívül járnak, mikor a srác habozva bocsánatot kért, hogy adás alatt nem merte zavarni, csak így, kétfülközt. A lány a meglepettségtől, ami nem volt szokásai között, egy szót sem tudott szólni. A srác zavarában elhadart valamit, hogy biztos siet, s neki is dolgoznia kéne. De a lány ismerte már az ilyen segélykérő lerázós technikákat. És jól begyakorolt stílusában, beszéltetni kezdte. Néhány esetlen mondat után szóba került, hogy a fiú egy kávézóból hívja. A lány, már nem is emlékszik, miért hagyott fel a módszereivel, s kezdett ő mesélni, hogy van egy presszó, ahonnan este venni szokta a kávéját mielőtt a rádióstúdióba indul. A hely nem valami forgalmas, vagy menő hely, viszont van ott egy srác... aki nemcsak, hogy olyan kávét főz, hogy annál jobbat még nem ivott, de az az emberség, ami a tekintetéből áramlik, az valami megmagyarázhatatlan. Kuncogva mondta, hogy az első pillanattól kezdve mindig így köszöni meg a kávét: "Köszönöm, zöldszeműm!" Még csacsogott volna tovább, mikor megszólalt a srác: "Köszönöm, megmentetted az életem!" Majd letette a kagylót. A lány leforrázva, értetlenül ült ott...  Hazafele menet a megszokottól eltérően benyitott a presszóba, kért egy kávét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette megköszönni. A srác kissé rekedtes hangon utána szólt... "Szívesen! Bár ma már egyszer megköszönted a telefonban..."

Gondolataim így karácsony hajnalán...

Az elmúlt napokban, ahogy egyre közeledett a karácsony, egyre nőtt bennem is a feszültség. Annyi elvégzetlen dolog volt még. A rengeteg tervet pillanatokon belül módosítani, ritkítani kellett, végül már csak a túlélésre játszottam, ez volt az érzésem. Merő időpocsékolásnak tűnt az egész karácsonyi készülődés, hisz látszatja nem volt. Se rend, se sütik, se megírt mézeskalács... semmi nem volt, sőt, az ablakok is koszosak :P Természetesen a  nyugtalanságommal egyenes arányban nőtt a türelmetlenségem, amit a gyerekeim sínylettek meg. És akkor döntöttem. És ami a döntésemet megelőzte, az egy felismerés, miszerint karácsony nem csak a szeretet ünnepe, szülinap is egyben...   Nem számítanak a külsőségek! Kit érdekel, hogy egy ajándék be van-e csomagolva, ha azt pont neki, pont az ő ízlése szerint, pont az ő személyiségére passzolóan van összeállítva. Hiszem, hogy a karácsonykor ünnepelt szülinap által mi pont ilyen testreszabott, nekünk való ajándékot kapunk, a legnagyobbat!
Nagylányom a minap esti imádság közben vette fel, hogy kérdezzük mag az Úr Jézust, milyen tortát szeretne szülinapjára :) Nos, igen, ő rátapintott a lényegre. Akiket megajándékozunk, azokra odafigyelünk, megérdeklődjük, minek örülnének. De az igazi ünnepeltet megkérdeztük vajon, mit szeretne tőlünk? Megkérdezheténk naponta... de legalább egyszer egy évben, ilyenkor, a szülinapján!

Égő, élő gyertya

Úgy látszik, ez a nosztalgia, archívumok felidézésének a hete :P Ismét találtam valamit, ami az enyém :) Én írtam. S bár az ihletet adó momentum fájdalmas, azért büszke vagyok az írásomra! Olvassátok, szeretettel hoztam!
2004. decemberében jelent meg, az ErdelyMa portálon. (A két cím nem egyezik, mivel a szerkesző változtatott rajta. Itt az általam adott címmel teszem közzé. )


Égő, élő gyertya


Szombat este nagy lelkesedéssel és bizakodó reménnyel tettünk gyertyát az ablakba. Aztán egész éjjel égett és vasárnap is egész nap. Olyan büszke voltam kicsiny fényére! Ahogy táncot járt a csöppnyi láng, mintha örömtánc lett volna. Büszkén feszítette magát, nyújtogatta lángját egyre magasabbra.

Ám néha összegörnyedt, mintha terhet róttak volna vállára. Vagy csak szégyenkezett, mert körülötte a szomszédos tömbházakban sehol nem égett más láng? Egyedül volt, ez néha büszkévé tette, néha elbizonytalanította. De nem törte meg!

Csak vasárnap este jöttem rá, hogy tánca haláltánc volt.

Vasárnap este 8 óra tájban kialudt. Pedig még volt benne erő – viasz - éghetett volna… de kialudt. Mintha tudta volna, már nincs értelme az életének, a munkájának. Eddig figyelmeztetett, emlékeztetett, reményt éltetett, de már mindennek vége. Hiába égtek a kis őrtüzek az ablakokban, hiába zúgtak Erdély-szerte a harangok...

A gyertyacsonkot elteszem, hadd emlékeztessen! Lehet, egyszer még előkerül, beolvasztjuk és új gyertya születik belőle, ami szintén buzdítani fog egy másik nemes ügy végrehajtására. De lehet, hogy a gyújtózsinórt fogja lángra lobbantani...

A magyarságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha másfélmillió csonkaországinak nem kellünk, ötnek meg mindegy, hogy vagyunk-e, egyáltalán. Mi elsősorban erdélyiek vagyunk, itt kell összefognunk nemzetünkért, itt kell megtartanunk magyarságunkat. Itt kell harcolni a jövőért! Egyszer majd a csonka-magyar is ráébred, hozzánk akar tartozni, és akkor ő fog jönni, és mi befogadjuk!

De jövőre nem csak június 4-én viselünk majd gyászt, hanem december 5-én is.

Soós Kata, egyetemi hallgató
Kolozsvár

Szösszenet 6.

Unalmas, őszi délután volt. Zötyögött a buszon, keresztül az esőáztatta városon. A busz néha megállt, kinyíltak az ajtók, és az embertömeg jelentős része kicserélődött. Egyik megállóban azonban valami hihetetlen dolog történt. Egy csuklya alól kivillant egy szempár. Azonnal felismerte. Nem tudta eldönteni hírtelen, hogyan is reagáljon, csak bámulni tudott. Majd mire a szempár észrevette volna, sikerült összeszednie magát, s már nem bámult zavarbaejtően. A gondolatok forgószélként kavarogtak a fejében. Majd a szempár ránézett. Azonnal észrevette, hogy a szempár tulajdonosa is meglepődött. Elkapták a tekintetüket, majd lopva ismét egymásra néztek. Ezt a kamaszos pillantgatást megismételték még párszor. Majd a szempár tulajdonosa hozzá lépett, s megkérdezte, hol is találkoztak már, hiszen biztos benne, hogy látta már ezt a két csodálatosan mosolygó szemet.  A lába földbe gyökerezett. Azt hitte a bámulása hatására ébredt fel az érdeklődés a szépszeműben. Nagyon rémülten, alig hallhatóan, mégis határozottságot sugallóan elevenítette fel a találkozást: "Én is láttam már ezt a szempárt. Bele is vesztem azonnal a ragyogásába. Hírtelen kitárult a világ, mikor a szemekbe néztem, senki nem volt már körülöttünk, minden megszűni látszott, és olyan csöndes, nyugalmas és bíztató volt minden. Maga volt a tökély az a pár perc, amíg a szemek tükrében eltűnhettem." A szépszemű teljesen rácsodálkozott. Olyan őszinteséggel szólt az ajkairól a szó, hogy ő beleborzongott. Hasonló élményről számolt be... de nem tudta mihez kötni, sem időben, sem helyileg, s emiatt szinte zavarba jött, amiért ezt a beszélgetést kezdeményezte. Egy ilyen élmény körülményeit nem felejti csak úgy el az ember... ő mégsem tudott visszaemlékezni. Egy darabig még álltak, bámultak egymás szemébe, majd neki le kellett szállni. De mielőtt kilépett a buszból, visszakacsintott, s csak ennyit mondott: "Én ezzel a szempárral egyik visszatérő álmomban szoktam találkozni!"

Szösszenet 5.

A beszivárgó reggeli napfény ébresztette. Nyújtózott egyet, bár szívesen sütkérezett volna a nyári napfürdőben. Szétnézett a szobában, mosolyogva vette tudomásul, hogy míg pihentető álmát aludta, semmi és senki nem változott :)
Betéblábolt a fürdőbe. Frissitő zuhany után a kávéfőzés is kellemesebben telik. Előkészítette a reggelihez valókat a család többi tagjának. Bekapcsolta a tévét, belenézett a hírekbe. Meglocsolta a virágokat.
Szerette a szombatot, olyan nyugalom honolt otthon reggel.
Elpakolt néhány este kinnfelejtett játékot. Megleste a gyerkőcök későreggeli álmát. Majd ablakot nyitott a nappaliban. A beáradó napfény valósággal cirógatta, s hívogatta a szabadba.
Hirtelen eldöntötte, sétálni, vagy az is meglehet, hogy futni fog egyet ezen a verőfényes nyári reggelen. Hamar felhúzta a sportcipőjét, s már libbent is ki az ajtón...


...és mielőtt végleg lezuhant volna a küszöböt átlépve, belehasított a valóság: hiszen ő csak egy, a polcon álldogáló babaház fababa lakója...

Szösszenet 3.

Leült. Belebámult a semmibe. Hirtelen meglátta a kislányt, amint a hintán ülve mosolygott felé. Az őszi szél a hajába kapott, összekuszálta. De ez a lánykát csöppet sem zavarta a boldog hintázásban. A szél ismét próbálkozott, ezúttal rozsdaszínű leveleket kavart föl, egész a lányka arcáig, s megcsiklandozta. A kislány pajkosan nevetett, majd végigsimította az arcát. Roppant kecses volt ez a mozdulata. Igazán nőies. A szél most a lányka ruhájával kezdett ki, csak úgy omlott a sok fodor... mintha a tenger hullámait látná, szinte a sós tengerillatot is érezte már az orrában. Ekkor kandikált elő egy napsugár. A lányka vöröses barna haján gyöngyözve csillant fel a fény. Majd tovasiklott az arcán, nyakán, karján. Ahogy libbent a hinta, minduntalan bejárta a fény a lánykát, a hajától az ujjakig. Tetszett neki a nap meleg cirógatása. Még jobban megtelt élettel, és már-már éneklésbe kezdett. Szinte hallotta is a lány vidám őszi dalocskáját... elképzelte, milyen a hangja, amint nyitotta az ajkait, hogy dalra fakadjon.
Meglepetésére egy ismerős hang szólalt meg: "Bajcsy-Zsilinszky út... " Ebben a pillanatban a hintázó kislány a könyv borítóján eltűnt egy korosabb hölgy szatyrában, majd a hölgy leszált a metrórol szatyrostól, könyvestől, kislányostól, szélfuvallatostól...
Ő pedig ott maradt, űr keletkezett a lelkében, mely egy hintázó kislány alakját formázta...

Szösszenet 2

Kinyitotta a szemét. Világos volt, nagyon is. Kicsit morgott is miatta, majd eszébe villant, be kéne erősebben sötétíteni az ablakot. Mozdult, hogy az ablakhoz lóduljon. Akkor vette észre őt, amint békésen alszik. Első meglepettsége után mosoly szaladt át az arcán. Ja, persze... itt van :)

Sikerült csöndben sötétet varázsolni a szobába. Visszabújt az ágyba. Könnyedén kitolta az ébredést, egyúttal a reggelt is. Ő mosolyogva ébredt mellette. 

Ébredés után kávét készített, hisz az neki fontos reggel, és valami harapnivaló sem árthat, gondolta. Néha elmosolyodott, mikor eszébe jutottak az esti beszélgetések, mikor még félálomban is nagyon filozofáltak valamiről. 

Kellemes volt így a reggel, csevegve, együtt reggelizve, ami lassan ebédidőre tolódott át. Olyan nyugodt volt minden. Nevettek még apróságokon, de elhangzottak komoly és mélyreható gondolatok is. Volt mikor csak nézelődtek... egymásra is. 

Aztán neki indulnia kellett. Sajnálták mindketten, hisz rövid volt ez az éjszaka...
Kedvesen intett felé, puszit is cuppantott, majd lehajtotta a laptop képernyőjét, és így ő eltűnt.

A csend belehasított a realitásba :)

Szösszenet

Belépett az ódon iskola kapuján. Első munkanap... tanévnyitó, hatalmas tömeg... Viszolygott kissé a tömegtől, a sok műmosoly látványától. Ott kóválygott a folyosókon, köszöntötte az ismerősöket, fecsegett semmiségekről. És akkor meglátta! Valami fantasztikus borzongás fogta el... Az a dióbarna haj, azok a fekete szemek, azok a csábosan bájos arcvonások... mintha nem telt volna el 20 év azóta. Teljesen megbabonázva érezte magát. Lehetetlen, hasított bele a felismerés... Hisz 20 éve nem látta! Neki is változnia kellett, felnőtté válnia, férfivé! Zakatoltak a gondolatok, cikáztak az érvek, és mindent elsodortak az érzések... És akkor ráeszmélt! A fia kell legyen, igen, egészen biztosan a fia! Már ekkora fia van... aki megszólalásig olyan, mint ő volt... ő... És hírtelen egy férfi hajolt oda a fiúhoz, s egy kicsiny csokrott nyomott a kezébe, németszegfűt. Ekkor találkozott össze a tekintetük. Mindketten érezték ez egy olyan pillanat, amit nagyon rég nem éreztek már. KI gondolná, hogy 20 év távlatából két ember megismeri egymást!? A férfi hozzálépett, szemébe nézett, s alig tudott megszólalni: "Osztálytársak lesznek a gyerekeink?" Kicsit megnyugodott, mikor ő elmondta nem szülőként van jelen, a katedra másik oldalán fog majd állni. Közben a tömeg hömpölygésbe kezdett, és egy kedves fekete hajú, szép arcú hölgy fogta meg a kisfiú kezét és kérdőn nézett a férfira. Mennie kellett. Egy utolsó kérdésre még futotta: "Mért németszegfűt hoztatok? Szokatlan..." A férfi visszalépett felé, és olyan édes mosollyal mondta, amit 20 éve nem használt: "Mindig is ez volt a kedvenc virágom, és te voltál az első lány, akinek ezt adtam!"

Igen... valóban az első volt... az első ovis szerelem :)

Minden kezdet kezdete

No, most nem a fogantatásomról és születésemről fogok elmélkedni...   hanem, hogy miért is lett nekem is blogom. Mert hogy ez a divat? Még az is meglehet.
Volt nekem sokszor, sokféle naplóm. Tinikoromban lakatos, majd olyan, amit pár barátnő néha elolvashatott, aztán csak úgy magamnak írtam a gépen, jelszavazott dokumentum formátumban, végül lett netes blog is, ami a gyerekeimről és a mindennapjainkról szól.
És most van ez... ami a gondalataim megosztására hivatott. Azaz inkább az érzelmek megosztására... ugyanis eléggé érzelmek vezérelte ember vagyok, ez gyakrabban válik hátrányomra, mint előnyömre. Ezért le kéne szokni róla, de még nem határoztam el magamat egészen ezirányba.
Hát akkor vágjunk is bele, nemde?