Szösszenet

Belépett az ódon iskola kapuján. Első munkanap... tanévnyitó, hatalmas tömeg... Viszolygott kissé a tömegtől, a sok műmosoly látványától. Ott kóválygott a folyosókon, köszöntötte az ismerősöket, fecsegett semmiségekről. És akkor meglátta! Valami fantasztikus borzongás fogta el... Az a dióbarna haj, azok a fekete szemek, azok a csábosan bájos arcvonások... mintha nem telt volna el 20 év azóta. Teljesen megbabonázva érezte magát. Lehetetlen, hasított bele a felismerés... Hisz 20 éve nem látta! Neki is változnia kellett, felnőtté válnia, férfivé! Zakatoltak a gondolatok, cikáztak az érvek, és mindent elsodortak az érzések... És akkor ráeszmélt! A fia kell legyen, igen, egészen biztosan a fia! Már ekkora fia van... aki megszólalásig olyan, mint ő volt... ő... És hírtelen egy férfi hajolt oda a fiúhoz, s egy kicsiny csokrott nyomott a kezébe, németszegfűt. Ekkor találkozott össze a tekintetük. Mindketten érezték ez egy olyan pillanat, amit nagyon rég nem éreztek már. KI gondolná, hogy 20 év távlatából két ember megismeri egymást!? A férfi hozzálépett, szemébe nézett, s alig tudott megszólalni: "Osztálytársak lesznek a gyerekeink?" Kicsit megnyugodott, mikor ő elmondta nem szülőként van jelen, a katedra másik oldalán fog majd állni. Közben a tömeg hömpölygésbe kezdett, és egy kedves fekete hajú, szép arcú hölgy fogta meg a kisfiú kezét és kérdőn nézett a férfira. Mennie kellett. Egy utolsó kérdésre még futotta: "Mért németszegfűt hoztatok? Szokatlan..." A férfi visszalépett felé, és olyan édes mosollyal mondta, amit 20 éve nem használt: "Mindig is ez volt a kedvenc virágom, és te voltál az első lány, akinek ezt adtam!"

Igen... valóban az első volt... az első ovis szerelem :)