Hétfő reggeli csúcsforgalomban sietett munkába. Lassított az átjáró fele közeledve, s mivel állt egy férfi a járdán, előnyt adva megállította az autót. De a férfi nem mozdult. Csak nézte őt. Vállat vonva továbbhajtott.
Kedd reggel ismét lassított az átjárónál, páran át is mentek, majd meglátta a férfit, aki szintén csak állt, nézte, de nem ment át. Szerdán ismét csak állt és nézett. Csütörtökön reggel már mosolygott is, de most sem mozdult. Pénteken, mintha a fejével köszönésfélét biccentett volna...
Izgatottan várta a hétfőt. És igen, ott állt! Pedig az eső zuhogott... ő mégis mosolygott. De nem ment át az átjárón. Nem volt kétséges számára, hogy kedden is látni fogja. Lassan biztos ponttá vált az életében. Izgalmas és sejtelmes volt... mért áll ott, s mért mosolyog, s főleg, mért nem megy át? Biztos vár valakit... aki felveszi, munkába viszi. Vagy netalán mozgássérült, s a megfelelő járművet várja, vagy a segítőjét? Sok lehetőség lehet... Még az is átfutott a gondolatai között, talán valamiféle álruhába bújt forgalmi rendőr.
Szombat reggel nem bírta már... muszáj volt elinduljon, s arra menjen... És ott volt, ott állt, várta, nézett... Hirtelen mozdulattal lehúzott, pont előtte állt meg. Leeresztette az ablakot, s kicsit kacér mosollyal megkérdezte: "Csak nem engem vár, uram?"
Jött is a válasz: "Téged várlak! Mint minden egyes reggel, mikor másodikos korunkban iskolába mentünk. Szótlanul, egymás után... 3 teljes éven át..."
Meghívtam egy kávéra :)
