Néha úgy érzem, meg kell osztanom a gondalataimat másokkal. De ne kérdezd, miért... talán, hogy jobban megismerjenek?! Ki tudja... és azt sem tudni, kell-e ez nekem... De belevágok!

2011. március 19., szombat

A találkozás

Tavaszi napsütésben sétált a lány, mikor meglátta sötétlő alakját a fa alatt. Mosolyt csalt ajkára a karcsú test látványa. Szíve megdobbant, mikor látta, észrevette őt, és ránézett. Másodpercek töredéke alatt véggigondolta, hogy akár ide is jöhet hozzá, ismerkedni is akarhat, de akár bánthatja is, ha ahhoz van kedve, bár ki tudja, lehet nincs is egyedül... A következő pillanatban már száguldott is felé karcsú teste... A lány szinte földbe gyökerezett az édes borzongástól, mikor mellé ért, s kérdőn vizsgálgatta, szinte érezte a leheletét... Majd továbbállt, mintha nem is érdekelné, mintha csak egy futó elmezavar lett volna nála a pillanat, mikor a kíváncsiság hozzá hajtotta. Kissé borzongó érzéssel lépett tovább a sétányon a lány. És leste, jön-e utána. Jött. Tisztes távolságban, de követte... Néha elékerült egy-egy bokornál, és csak nézte, nézte, míg elahalad mellette... Szemében pajkosság volt, ugrásra készen állt, megfeszültek az izmai... De nem csapott le... Ismét árnyékká vált. A sétány végén beállt a lány elé, peckesen, határozottan. A lány megtorpant. Erre nem számított. Erre a szemtől szembeni helyzetre. Majd rámosolygott, s épp szólni szeretett volna, nyitotta az ajkait, mikor ő hírtelen ráugatott, majd sarkon fordult, s elrohant.. Ő, a fekete schnauzer...