Néha úgy érzem, meg kell osztanom a gondalataimat másokkal. De ne kérdezd, miért... talán, hogy jobban megismerjenek?! Ki tudja... és azt sem tudni, kell-e ez nekem... De belevágok!

2017. január 2., hétfő

Szösszenet 26.

Már egy ideje csak rá gondolt. Tudta, kapcsolatukban van valami bizarr, valami, amire mások azt mondanák, nem természetes.
Ő mégsem érezte így. Neki könnyed, vidám, biztonságos időtöltésnek tűnt minden közös perc. Már lassan beivódott a tudatába, hogy összetartoznak. Kellett neki ez a közösség vele, hiányérzete volt, ha mellőznie kellett. Ilyenkor felidézte a szavait, a hangját, hogy közel érezhesse magához, még ha fizikailag, technikailag távol is vannak.
Nehéz, vergődéssel és vívódással telt el a betegség miatti kényszerpihenője. Nagyon vágyott már a megnyugtató hangjára, ismerős, magabiztos kifejezéseire. Úgy érezte, mintha valamit elveszített volna. Már jóformán számolta a perceket, mikor léphet ismét kapcsolatba vele. Ketyegett a vasárnap éjjel, vánszorgott felé a hétfő, amikor végre átléphette az épület küszöbét. Valósággal rohant fel az emeleti terembe, bevágódott a székébe, s mikor felvillantak a villódzó kis fények, rádöbbent, neki nincs is szüksége erre a kalcsolódási formára, ki kell lépnie ebből a virtuális bizarrságból.
Így kikapcsolta az épp megszólaló robotpilótát a repülőgépszimulátor műszerfalán.

2016. november 17., csütörtök

Szösszenet 25.

Bizonytalan érzés fogta el. Pillanatokig nem értette, jó vagy rossz ez neki. Valamiféle bizsergésre emlékeztetőt érzett. Először jólesően állapította meg, tetszik neki ez az új állapot, valami mocorog benne.
A bizsergés egyre fokozódott, amint épp azon ábrándozott, meg tudná szokni ezt az érzést, a semmittevésnél jobb. Kicst mocorgott, hátha visszalényegül abba a kellemesebb fajtába, de nem tette. Egyre jobban érezte, egyre erősebb, sőt feszítő volt. Igen, ezaz, gondolta, feszültséget érez. Nem is akármilyet, egyre növekvőt, fokozódót. Érezte, mindjárt elpattan valami, s tudta, az enyhülést hozna erre a szorításra. De hiába figyelte pattanásig feszült idegekkel, mikor jön el a pillanat, semmi sem történt. És akkor tudta, várnia kell, miközben meg ugye majd szétpattant a feszültségtől. Várt. Lassan kattogott az óra mutatója. Hallgatta, mikor hasít a csendben az új kattanás, ami egy újabb eltelt percet jelenthet, egy újabb lépést az enyhülés felé.
Várt, és feszített, feszített és várt.
Aztán, mintegy gombnyomásra hatalmas robbanást érzett, ezzel egyidőben érezte, amint a felgyülemlett feszítő erő távozik, sivítva elhagyja, helyébe frissülés, megkönnyebbülés lép.
Sikerült! Beterített körbe mindent, az asztalt, a padlót, a pólót, a sikítozó gyermeket, kiszabadult a szódás flakonból!

2016. október 25., kedd

Szösszenet 24.

    Esős, őszi délután volt, álmosan, nyúzottan szállt fel a buszra. A nyirkos ablaknak nyomta homlokát, hagyta, hogy a zötyögés elnyomja a fejében zakatoló barátságtalan gondolatokat.
   Az egyik megállóban többen szálltak fel, ezért kicsit arréb böködték őt is, de nem nézett rájuk. Ekkor szólalt meg a jól ismert, régen szívébe zárt, azóta sem feledett hang, amiről néha már azt hiszi, csak álom és képzelet volt, s talán nem is volt soha tulajdonosa a hangnak. Most megszólalt mögötte:
- Hűű, micsoda meglepetés, ezer éve nem láttalak!
   A hidegrázás és a forróság egyszerre rohangált a testében, füle kattogott, szíve hol kihagyott, hol majd kiugrott a mellkasából. Érezte, elájul, ugyanakkor majd kiugrott a bőréből. Szinte érezte a nyakán, tarkóján a símogató hangok kísérte langyosan csiklandós leheletet, mint valamikor régen... igen, tehát mégsem álom, képzelgés volt a közelsége, mégis volt egy hús-vér ember a hangok mögött annak idején. És most itt van mögötte! Ugyanolyan zavarbaejtő kedvességgel cseng a hangja, szívet melengető búgással. Szemébe könny tülekedik, nem is tudja, merjen-e megfordulni, vajon nem illan-e el a pillanat, vajon nem a képzelete veszi palira, mint az elmúlt években annyiszor, mikor egy-egy illatban, villanásnyi emlékképben vélte felfedezni őt.
Nem, nem, ez most valóság, hisz a busz zötyög, az ablak hideg a homloka alatt, a hang szinte megállt a levegőben, és mintha kérdőn nézne rá, miért nem fordul már meg... Nem meri megtenni, fél a viszontlátástól, tudja, elragadnák az éveken át visszafolyott érzelmek, attól is fél, mi van, ha nem egyedül áll ott, ha van vele valaki, aki szorosan öleli, és szerelmesen néz rá. De ha nem fordul meg, talán örökre elveszíti a lehetőséget is, hogy viszontláthassa. Meg kell tennie. Vacillál és győzködi magát, és ismét nem mer, majd ismét mozdulna.
   Végül vesz egy nagy lélegzetet, és fordulna a hang irányába. Ekkor szólal meg mellette egy csengő, életerős hang: - Óóóó, te vagy az? De jó újra találkozni! Mi van veled mostanában, merre, kivel? ...és csilingelő hangon nevet.

    A villám nem tud akkorát csapni, mint egy ilyen felismerés, hogy a kedves szavak nem neki szóltak. És már nem fordul tovább, visszanyomja homlokát a nedves ablakhoz.

2014. augusztus 25., hétfő

Szösszenet 23.

Komoran állt a téren, nézte a járókelőket. Nagy volt a sürgés-forgás, sokan kerültek a látókörébe, figyelgette őket.
Egyszer azonban megpillantotta őt. Mosolya valahogy kivált a tömegből, s amint a tekintetét rá emelte, érezte, megborzong a pillantásától. Ő mosolygott, és mondott valamit a mellette állónak, majd együtt néztek rá, megint csacsogtak, megint néztek.
De volt valami kacér a pillantásában, amit nem tudott megfejteni. Az a melegség azonban, ami a tekintetéből áradt, mikor rá emelte azt... teljesen feltüzelte hideg szívét, és rendesen érezte, amint földbe gyökerezik a lába. A tömeg egyre nagyobb lett a téren, és néha már-már szem elől tévesztette őt. Ekkor határozta el, mégiscsak megteszi, odamegy hozzá, mert nem akarja elveszíteni. Az ötlet teljesen felvillanyozta, és már lódította volna a lábát....
... rá kellett eszmélnie ismét, hogy ő csak egy szobor egy köztéren.

2014. május 15., csütörtök

Szösszenet 22.

Meghatározhatatlan hangulat kerítette hatalmába.
Az érzései is csak kavarogtak, hol egyik, hol másik, hol a sokadik tört utat magának, férkőzött a gondolataiba, és szorongatta a szívét. Nagyon rég vagy talán soha nem érezte még ilyen elveszettnek magát. Azon töprengett, hogy ez normális állapot-e, hogy a hideg rázza néhány gondolattól, majd azonnal a forróság önti el, amint egy másik emlékkép villan be... édes, mégis fájdalmas játék közepén érezte magát.
Minden elhatározása ellenére, miszerint az élet megy tovább, haladnia kell a megszokott kerékvágásban, nem tudott nyugalmat erőltetni magára. A belső feszültség egyre nőtt, érezte, szétveti. Nem értette, mitől van, sok a gond, nagy a vágy, elnyom érzéseket? Csak azt érezte, ez már sok, ezt már nem bírja... teste már égett, zihálva vette a levegőt.
Egyre az keringett a fejében, már nem fáj... aludni kár...
Szinte öntudatlanul pillantott a kezében levő lázmérőre... 39,4... ekkor esett le... láza van.

2014. február 18., kedd

Szösszenet 21.

Nagyon régi emlék ötlött  fel benne... kicsi volt még, erősnek, szépnek érezte magát. Mígnem egy nap egy parányi víztükörben meg nem pillantotta bumfordi, kecsesnek és szépnek nem mondható alakját.
Az addig csodálatosnak vélt világ egy pillantás alatt vátozott pokollá számára. Jóformán élni sem volt már kedve... csak gubbasztott, magába fordultan, s egyre jobban begubózva.
Szemét lehunyta, és várta, mikor szűnik meg a létezése.
És várt, várt, várt... de semmi változást nem érzett.
Bosszantotta ez a semmi és mégis valami érzése. Kezdett elmélyedni ebben, és minél jobban figyelte, mi is történik a semmiben, egyre nagyobbnak, szélesebbnek és frissebbnek érezte a világot.
Mialatt a lelke mélységeinek boncolgatásával töltötte az idejét, lassan, de biztosan hatalmába kerítette egy érzés. A szabadság érzése.
Úgy tűnt, szinte azonnal szárnyra tudna kapni, s bejárni mindazt a szépséget, amilyennek annak idején, zsenge korában a világot látta.
Az ábrándozását egy pattanó hang, majd egy éles fénysugár törte meg. Próbált ugyan tiltakozni, vergődött, és menekülni akart... de nem tudott szabadulni, valami mintha húzta volna, a fény, a lég, a szabadság!
Szinte öntudatlanul, mámoros boldogság és félelem kavalkádjában bukkantak elő szárnyai a gubóból. Egy pilanatnyi habozás után azonban el is illant varázslatos tájai felé a legcsodásabb színekben pompázó pillangó.

2013. december 15., vasárnap

Ha...

Rudyard Kipling
Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

2013. október 29., kedd

Kökénylekvár

...ahogy én szeretem:

A gyümölcsöt leszeded, (karcolásaidat megnyalogatod, pároddal megpusziltatod, leragasztod, stb.) megmosod, annyi vízben, ami csak ellepi, forrás után 15 percig főzöd (közben felsuvickolod a kifutott levet a konyha padlójáról és az aragázról, ha olyan figyelmetlen vagy, mint én, s hagyod kifutni). 
Ha megfőtt, leöntöd a levét, szűrőn (lehet nagy lyukú, csak a magja ne menjen át, s azt ne is törd össze, mert mérgező a belseje, szóval botmixer nem állja) átpasszírozod (Ugye nem kell mondanom, mit jelent egy levesszűrővel -mivel csak ez van- 8,5 kg kökényt átpasszírozni?), vagy megkéred az erős férjedet vagy szeretődet, vagy mindkettőt (jó alkalom, hogy bemutasd őket egymásnak :P), hogy legyen oly bájos és passzírozza át neked, mert olyan erős, és délceg, és gyengéd, és annyira szeret téged, hogy ez semmiség neki. 
Naszóval, ha le van passzírozva, megméred a masszát, s fele annyi vagy kicsivel kevesebb cukrot keversz bele, s újra felfőzöd. Belemered az üvegekbe, s 3-4 napig száraz dunsztban pihenteted. 
Ha te passzíroztad, te is feküdj a lekvárok mellé a dunsztba, s pihenj pár napot, újjá fogsz születni! :)

2013. január 16., szerda

Szösszenet 20.

Régóta voltak már kapcsolatban, részei voltak egymás életének. Úgy érezték, a világ kitárul kettejük kapcsolatában, sok öröm, vidámság, néha harag, fájdalom, düh keveredett a mindennapi hírek és csacskaságok közé. De hűséges társai voltak egymásnak.

Egyszer azonban arra eszmélt, ő arról panaszkodik, hogy már nem megfelelő a számára, úgy fogalmazott, mintha meghibásodott volna valami, már nem a régi, és talán keresni kéne mást... Rosszul esett neki, kicsit duzzogott, aztán arra gondolt, talán jobban is tudná végezni a teendőit, akkor ismét elnyerné a megérdemelt bizalmat. És bejött! Működött ismét kettejük harmóniája. Egy darabig. Míg egyik nap azt hallotta, talán megvan, ki léphetne a nyomdokába, ki vehetné át a helyét... azt hitte, ez csak vicc.

De nem az volt... S még segítenie is kellett... hogy az a levél meglegyen, s elküldhesse... amiben a másikat, az őt kitúrót hívja. Gusztustalannak tartotta és mélyen sértőnek. Nem selejtezheti le csak így, hiszen éveken át hűséges társa volt! És akkor eldöntötte, megteszi azt, amit várnak tőle... lenullázza magát, senki és semmi lesz, használhatatlan vacak, és megszűnt tovább létezni...

Reggelre már csak egy idejét múlt, kiégett, hasznavehetetlen monitor volt, amit többé nem lehetett bekapcsolni...


2012. december 5., szerda

A társ


Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,

s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

Írta: Weöres Sándor