Szösszenet 12.

Alakja sejtelmesen villant elő a semmiből. Először épp csak, hogy észrevehetően felsejlett, majd mozdult egyet. Mintha őt is meglepte volna a mozdulat ereje és kecsessége. Újra próbálkozott. Ez még lágyabban sikerült. Majd ismét egy fuvallatnyi... Aztán hírtelen megpördült, és vad táncba váltott, csak úgy rezgett, pezsgett körülötte minden. Izzott a levegő, szinte szikrázott a környék. Harcot vívott, bátrat, merészet. Mindent bevetett, amit egy táncba bele lehet adni. Azonban ereje lassan hanyatlott, tempót váltott hát, s kevésbe erőteljesen vad, azonban kacér tangóba sikamlott át. Kéjesen erotikus táncot lejtett. Szemet gyönyörködtető, szívet melengető volt az érzelemmel teli mozdulatlánca. Már-már beteljesülni érezte az ember a szerelmi kéjt, mikor egy szinte hallható sikollyal megszűnt létezni.
A nap sugarai többé nem vetették kacér levélárnyékát szobám falára.

Sokadik szösszenet

Magányosan élte az életet, járt-kelt a kialakított kis világában, munka, barátok, szórakozás, nem volt hiányérzete. Egyszer egy délutánon megpillantott valamit az út menti füves részen. Először csak megcsillant valami. Ahogy észrevette, megállt. De hiába nézte, már nem csillogott. Kissé megmozdult, majd vissza is lépett, és akkor ismét, újra csillant. Amint érte akart nyúlni, már nem volt a látókörében. Furcsállotta. Ismét nekirugaszkodott hát, leste, kerülgette a kis zöld területet, figyelt. És ahogy így szépen, türelemmel leste, várta, óhajtotta megpillantani, megismerni... a csillogás fokozódott, mintha kacér táncot lejtett volna. Hosszú időn át tartott eme kéjes játékuk, míg végül a csillogás állandósult, és körvonalazódott egy piciny drágakő a zöld fűszálak között. Lelkesen emelte tenyerére, bár roppant óvatosan, meg ne sérüljön. Magasra emelte, a nap felé. A napsugár vakítóan tört át rajta... szinte érezte a borzongást a kis drágakőben, ahogy a szabadság, az értékké válás érzése átsuhant rajta a napsugárral egyidőben. Nem győzött gyönyörködni benne. Nem volt szabályos szerkezetű, de látszólag tökéletes volt, szemnek megfoghatatlan élmény. Csak csodálta... csodálta... ahogy a nap fénye játszott rajta, benne... tele volt életerővel, ragyogással. Úgy érezte, ez az egyetlen, ami még hiányzott az életéből, s most, hogy megtalálta, végre teljes egész lett minden. A nagy boldogság olyannyira eltöltötte, hogy valósággal ugrott egyet örömében. A drágakő a nyitott tenyerében pattant egyet. Hírtelen megrémült, hogy elejti, elveszíti. De ott maradt a kis kő, csak éppenséggel fordult egyet. És akkor meglátta rajta a csorbulást. Nem volt nagy, de meglehetősen mély, és a fény ott megtört, kicsit torzzá vált. Borzongás futott át rajta. Van olyan oldala is az eddigi boldogságnak, ami nem tökéletes, ami megtöri a harmóniát. Még megfordította egyszer, hogy láthassa a számára tökéletes oldalát... majd mérlegelt, s úgy döntött hűvösen és kimérten, mégsem kell neki. Bevillant a csendes legénylakása nyugalma, a megszokott hétvégi baráti összejövetelek, a nyugis nyaralások. Ebbe nem fért bele egy sérült drágakő, ami szerteszét szórja az életet adó fényt. Hát elhajította a kis lila kövecskét. Amint az földet ért, halk csattanással ismét letört egy darab belőle... Még értéktelenebbé válva ezáltal.