Szösszenet 7.

A lány kikapcsolta mikrofont. Véget ért az éjjeli műsor. Hátradőlt, azon merengett, miért volt olyan különleges ez a karácsony este? Alig volt betelefonáló. Közülük egy sem oly mértékben magányos, hogy öngyilkos szándékokról kellett volna lebeszélnie. A kávés pohárért nyúlt. Üres volt. Amúgy is hideg lenne már, gondolta. Épp megszületett a gondolat a fejében, hogy szedelőzködnie, indulnia kéne, mikor megcsörrent a telefon. Automatikusan nyúlt érte, nem is gondolva arra, hogy letelt már a műsoridő. Egy rekedtes, de fiatal férfi hang szólalt meg. Csak akkor ugrott be, hogy már úgymond munkaidőn kívül járnak, mikor a srác habozva bocsánatot kért, hogy adás alatt nem merte zavarni, csak így, kétfülközt. A lány a meglepettségtől, ami nem volt szokásai között, egy szót sem tudott szólni. A srác zavarában elhadart valamit, hogy biztos siet, s neki is dolgoznia kéne. De a lány ismerte már az ilyen segélykérő lerázós technikákat. És jól begyakorolt stílusában, beszéltetni kezdte. Néhány esetlen mondat után szóba került, hogy a fiú egy kávézóból hívja. A lány, már nem is emlékszik, miért hagyott fel a módszereivel, s kezdett ő mesélni, hogy van egy presszó, ahonnan este venni szokta a kávéját mielőtt a rádióstúdióba indul. A hely nem valami forgalmas, vagy menő hely, viszont van ott egy srác... aki nemcsak, hogy olyan kávét főz, hogy annál jobbat még nem ivott, de az az emberség, ami a tekintetéből áramlik, az valami megmagyarázhatatlan. Kuncogva mondta, hogy az első pillanattól kezdve mindig így köszöni meg a kávét: "Köszönöm, zöldszeműm!" Még csacsogott volna tovább, mikor megszólalt a srác: "Köszönöm, megmentetted az életem!" Majd letette a kagylót. A lány leforrázva, értetlenül ült ott...  Hazafele menet a megszokottól eltérően benyitott a presszóba, kért egy kávét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette megköszönni. A srác kissé rekedtes hangon utána szólt... "Szívesen! Bár ma már egyszer megköszönted a telefonban..."