Szösszenet 17.

Valamikor tavasszal találkoztak először. Szerelem volt első látásra! Rengeteg időt töltöttek együtt a hűvös estéken. Aztán jött a nyár, s mindennap rámosolyoghatott, bár néha elmélázott azon, mért is van még itt vele, hiszen máshol is lehetne. Aztán egy meleg nyári estén született egy döntés, és félre állította... Ne legyen a látókörében, gondolataiban sem. Hisz nem volt rá szüksége már.

És most megérkezett az ősz... Hidegek és sivárak az esték. Hiányérzete volt. Fázott. Egyedül volt... Akkor jutott eszébe, hogy talán megkereshetné, talán ismét jó lenne együtt. Bepillantott a megszokott helyekre, de nem találta.  Törte a fejét, mi tévő legyen, hol keresse? Egyre elszántabban, egyre kétségbeesettebben kutatott utána. 

Még volt egy utolsó reménysugara... egy eldugott kis hely... ami számára is mindig megnyugvást és békét hozott. Bepillantott, és ott volt! Rátalált!

Gyermeket meghazudtoló örömujjongás közepette húzta fel lábára a bundás, bőr mokaszint!