Szösszenet 16.

Csípősen hideg lett az este. Körülötte mindenki szaporázta lépteit. Csak ő álldogált ott a téren. Szívébe félelemmel vegyült várakozás lopózott. Tudta, hogy sorsdöntő találkozás vár rá. A pillanatok komótosan vánszorogtak, percekké alakulva oly lassan, hogy az már örökkévalónak látszott. Egy pillanatra átsuhant a gondolatai között egy borzongássá alakult érzés: nem fog eljönni! A borzongást azonnal ráfogta az épp feltámadt szélre, a gondolatot meg elhessegette. És ismét várt. A feszültség már vibrált minden porcikájában, legszívesebben felpattant volna egy üstökösre, s körbeszáguldott volna az éterben... egyenest a semmibe.
Épp beleélte magát a semmi közepén való lebegésbe, mikor valami visszarántotta a valóságba: meglátta ismerős alakját. Közeledett... felé. Szíve nem tudta eldönteni, maximális fokozaton dübörögjön, vagy kihagyjon. A távolság csökkenése egyre bizonytalanabbá tette. Szeretett volna messzire futni... úgy érezte, nem fog helytállni. Zakatoltak a gondolatok, menekülő stratégiákat fontolgatott... De már késő volt... csak néhány lépés választotta el őket egymástól... És akkor hirtelen mély nyugalom szállta meg, és szája mosolyra nyílt. Tett egy lépést felé...
Ekkor lépett elé a srác, aki elkapta a közeledő piroskockás szoknyás derekat, magasra röptette, szinte táncoltatta, ölelte, csókolta.
Ő pedig állt, nézte... és tudta, elkésett. Ma is.