Szösszenet 29.

   Csak egy pillanatra látta meg a ragyogását, de azonnal megbabonázta. Földbe gyökerezett lábbal bámulta tökéletes alakját, sziporkázó kisugárzását. Nem tudta, hihet-e a szemének, tényleg valóságos, amit lát? Olyan csodás volt, ragyogó, csábító! A gondolatai már előreszaladtak, már látta maga előtt, ahogy rámozdul, hogy becserkéssze. Szinte érezte, ahogy gyorsabban száguld a vére az ereiben az izgatottságtól. Elképzelte, hogyan fog hozzáérni, hogyan fogja cirógatni, hozzábújik, megöleli. Annyira vágyott rá, hogy közelebbről is érezhesse, ne csak lássa. 

Végül erőt vett a megmerevedett izmain, s nagyon lassan, szinte észrevehetetlen mozdulattal elindult felé. Tudta, ki kell várnia a megfelelő pillanatot, bár azt nem tudta, mi a megfelelő, de bízott a a becserkészős képességeiben. Várt és lesett, lesben állva várt, csak várt.

 Izmai robbanásra készre feszítve vártak. És akkor... Egy villanás, és akkor volt legragyagóbb a kiélezett figyelme tárgya, s tudta ez az a pillanat. Megfeszített izmai kilőttek... És rávette magát miközben agyát, ereit, egész testét egyfajta kielégült boldogság járta át, mit járta, szétrobbant benne... 

A hang élesen hasított végig a tudatán: 

- Anyaaa, a macska letépte a karácsonyfáról az egyik díszt!!!

Szösszenet 28.

Ragyogó napsütésre ébredt. Hívogatta, csalogatta a melengető későnyári idő. Egy közeli mezőre esett a választása az aznapi sétához, tele volt virággal, friss zöldek illatkavalkádjával. Valósággal extázisba esett az illatfelhőtől. Az érzékszervei maximumon habzsolták a világot. 

Gyermeki önfeledt boldogsággal rohangált, ugrott, le-leguggolt, hasalt és hempergőzött. Azon mosolygott, olyan látványt nyújthat messziről, mintha a szomszéd kölyökkutyája viháncolna a mezőn. Pihenésképp a virágok közé telepedett. 

Érezte, ahogy a figyelme csőszerűen beszűkül, kizárólag a virágok közötti rezgések, zümmögések, susogások, halk morajok léteznek csak. 

Aztán, nagyon lassan sejlett fel az érzés, ahogy közeledik felé. Nem látta, csak érezte, tudta, hogy jön. Bizsergés fogta el, egyfajta kellemes rémület, amit az ember egy nem várt ajándék felbontására készülődve érez. Ugyanakkor benne volt az érzésben a célba vett vad rémülete, mikor nem tudja, hogy legközelebbi mozdulata menekülésbe vagy a vesztébe sodorja. 

Már azon volt, hátranéz, hogy szembe találhassa magát a bizsergető félelmet kiváltóval, bármi is legyen az, mikor megérezte a nyakán a leheletnyi finomságú suhintást, mint egy sziromsimítás, futó csók, szárnyverdesés. 

Dermedtségén erőt véve, a világmindenséget meghazudtoló lassúsággal fordult hátra. Akkor pillantotta meg fennségesen kecses vonalait, életerőt sugárzó sziporkázó fényt visszaverő szárnyait a szitakötőnek.

Szösszenet 27.

Egy buliban találkozott velük. Sármosak, viccesek, vidámak és udvariasak voltak. Nem macsók, nem nagyzolók, mégis kívánatosak. Ők ketten legjobb barátok voltak, mindenhova együtt mentek, közös lakást, autót tartottak fenn, néha testvérekként mutatkoztak be poénból. Jó volt velük szórakozni.
Másnap arra ébredt, hogy a telefonja két üzenet érkezését jelezte. Szinte egyidőben jöttek, s mindkettő randi meghívás volt.
Annyira jól telt az este velük, nem akarta bármelyiküket sem megbántani, így ugyanazt a helyszínt, időpontot adta meg nekik. Volt is enyhén csalódott meglepetés mindkét arcon... Végül mégis jól elvoltak, erősen hamar összebarátkoztak, s azután hármasban lógtak, igazi vidám baráti csapat lettek. Már sokszor, sokan megjegyezték csipkelődve, hogy nekik hárman kéne összeházasodni, kár, hogy a többférjűség hivatalosan nem elismert. Ilyenkor mindig morfondírozott, hogy választania kéne közülük, vagy megszakítani a barátságot mindkettőjükkel. Nehéz döntésnek tűnt, hisz egyformán szerette őket...
Épp egy tárgyalásról készült haza a szomszédos városból, s pont rájuk gondolt, mikor csörgött a telefonja, s egy esti programot ajánlottak fel a srácok, s hozzátették, ők még elugranak előtte valamerre, de mire ő hazaér, elkészül, már ott lesznek érte.
Mosolygott a vehemenciájukon, s az útja további részében végiggondolta, melyikükben mi a megnyerő, mit szeret, mi az, amit ki nem állhat bennük. Remélte, így tud majd valami döntést hozni, választani tud majd.
Egy kanyarhoz érve vette észre, hogy kicsit kifutott a szemközti sávba, s fülében csengett egy régi haver atyáskodó figyelmeztetése: "Mindig maradj a sávodban, főleg kanyarban MINDIG!" Épp mosolyra húzódott a szája az emlékre, mikor mintegy villanásként előtte termett egy rendszám. Azonnal felismerte, s azt is tudta milyen autó tartozik hozzá, s hogy kié. Hiszen annyiszor vártak már rá ezzel az autóval a háza előtt, hogy a triójuk végre együtt lehessen.
 Hihetetlennek tűnt, mégis egyszerre tudott belenézni a két szempárba... És a csattanással egyidőben már biztosra tudta, hogy soha többé nem kell már választania közülük...

Szösszenet 26.

Már egy ideje csak rá gondolt. Tudta, kapcsolatukban van valami bizarr, valami, amire mások azt mondanák, nem természetes.
Ő mégsem érezte így. Neki könnyed, vidám, biztonságos időtöltésnek tűnt minden közös perc. Már lassan beivódott a tudatába, hogy összetartoznak. Kellett neki ez a közösség vele, hiányérzete volt, ha mellőznie kellett. Ilyenkor felidézte a szavait, a hangját, hogy közel érezhesse magához, még ha fizikailag, technikailag távol is vannak.
Nehéz, vergődéssel és vívódással telt el a betegség miatti kényszerpihenője. Nagyon vágyott már a megnyugtató hangjára, ismerős, magabiztos kifejezéseire. Úgy érezte, mintha valamit elveszített volna. Már jóformán számolta a perceket, mikor léphet ismét kapcsolatba vele. Ketyegett a vasárnap éjjel, vánszorgott felé a hétfő, amikor végre átléphette az épület küszöbét. Valósággal rohant fel az emeleti terembe, bevágódott a székébe, s mikor felvillantak a villódzó kis fények, rádöbbent, neki nincs is szüksége erre a kalcsolódási formára, ki kell lépnie ebből a virtuális bizarrságból.
Így kikapcsolta az épp megszólaló robotpilótát a repülőgépszimulátor műszerfalán.

Szösszenet 25.

Bizonytalan érzés fogta el. Pillanatokig nem értette, jó vagy rossz ez neki. Valamiféle bizsergésre emlékeztetőt érzett. Először jólesően állapította meg, tetszik neki ez az új állapot, valami mocorog benne.
A bizsergés egyre fokozódott, amint épp azon ábrándozott, meg tudná szokni ezt az érzést, a semmittevésnél jobb. Kicst mocorgott, hátha visszalényegül abba a kellemesebb fajtába, de nem tette. Egyre jobban érezte, egyre erősebb, sőt feszítő volt. Igen, ezaz, gondolta, feszültséget érez. Nem is akármilyet, egyre növekvőt, fokozódót. Érezte, mindjárt elpattan valami, s tudta, az enyhülést hozna erre a szorításra. De hiába figyelte pattanásig feszült idegekkel, mikor jön el a pillanat, semmi sem történt. És akkor tudta, várnia kell, miközben meg ugye majd szétpattant a feszültségtől. Várt. Lassan kattogott az óra mutatója. Hallgatta, mikor hasít a csendben az új kattanás, ami egy újabb eltelt percet jelenthet, egy újabb lépést az enyhülés felé.
Várt, és feszített, feszített és várt.
Aztán, mintegy gombnyomásra hatalmas robbanást érzett, ezzel egyidőben érezte, amint a felgyülemlett feszítő erő távozik, sivítva elhagyja, helyébe frissülés, megkönnyebbülés lép.
Sikerült! Beterített körbe mindent, az asztalt, a padlót, a pólót, a sikítozó gyermeket, kiszabadult a szódás flakonból!

Szösszenet 24.

    Esős, őszi délután volt, álmosan, nyúzottan szállt fel a buszra. A nyirkos ablaknak nyomta homlokát, hagyta, hogy a zötyögés elnyomja a fejében zakatoló barátságtalan gondolatokat.
   Az egyik megállóban többen szálltak fel, ezért kicsit arréb böködték őt is, de nem nézett rájuk. Ekkor szólalt meg a jól ismert, régen szívébe zárt, azóta sem feledett hang, amiről néha már azt hiszi, csak álom és képzelet volt, s talán nem is volt soha tulajdonosa a hangnak. Most megszólalt mögötte:
- Hűű, micsoda meglepetés, ezer éve nem láttalak!
   A hidegrázás és a forróság egyszerre rohangált a testében, füle kattogott, szíve hol kihagyott, hol majd kiugrott a mellkasából. Érezte, elájul, ugyanakkor majd kiugrott a bőréből. Szinte érezte a nyakán, tarkóján a símogató hangok kísérte langyosan csiklandós leheletet, mint valamikor régen... igen, tehát mégsem álom, képzelgés volt a közelsége, mégis volt egy hús-vér ember a hangok mögött annak idején. És most itt van mögötte! Ugyanolyan zavarbaejtő kedvességgel cseng a hangja, szívet melengető búgással. Szemébe könny tülekedik, nem is tudja, merjen-e megfordulni, vajon nem illan-e el a pillanat, vajon nem a képzelete veszi palira, mint az elmúlt években annyiszor, mikor egy-egy illatban, villanásnyi emlékképben vélte felfedezni őt.
Nem, nem, ez most valóság, hisz a busz zötyög, az ablak hideg a homloka alatt, a hang szinte megállt a levegőben, és mintha kérdőn nézne rá, miért nem fordul már meg... Nem meri megtenni, fél a viszontlátástól, tudja, elragadnák az éveken át visszafolyott érzelmek, attól is fél, mi van, ha nem egyedül áll ott, ha van vele valaki, aki szorosan öleli, és szerelmesen néz rá. De ha nem fordul meg, talán örökre elveszíti a lehetőséget is, hogy viszontláthassa. Meg kell tennie. Vacillál és győzködi magát, és ismét nem mer, majd ismét mozdulna.
   Végül vesz egy nagy lélegzetet, és fordulna a hang irányába. Ekkor szólal meg mellette egy csengő, életerős hang: - Óóóó, te vagy az? De jó újra találkozni! Mi van veled mostanában, merre, kivel? ...és csilingelő hangon nevet.

    A villám nem tud akkorát csapni, mint egy ilyen felismerés, hogy a kedves szavak nem neki szóltak. És már nem fordul tovább, visszanyomja homlokát a nedves ablakhoz.

Szösszenet 23.

Komoran állt a téren, nézte a járókelőket. Nagy volt a sürgés-forgás, sokan kerültek a látókörébe, figyelgette őket.
Egyszer azonban megpillantotta őt. Mosolya valahogy kivált a tömegből, s amint a tekintetét rá emelte, érezte, megborzong a pillantásától. Ő mosolygott, és mondott valamit a mellette állónak, majd együtt néztek rá, megint csacsogtak, megint néztek.
De volt valami kacér a pillantásában, amit nem tudott megfejteni. Az a melegség azonban, ami a tekintetéből áradt, mikor rá emelte azt... teljesen feltüzelte hideg szívét, és rendesen érezte, amint földbe gyökerezik a lába. A tömeg egyre nagyobb lett a téren, és néha már-már szem elől tévesztette őt. Ekkor határozta el, mégiscsak megteszi, odamegy hozzá, mert nem akarja elveszíteni. Az ötlet teljesen felvillanyozta, és már lódította volna a lábát....
... rá kellett eszmélnie ismét, hogy ő csak egy szobor egy köztéren.

Szösszenet 22.

Meghatározhatatlan hangulat kerítette hatalmába.
Az érzései is csak kavarogtak, hol egyik, hol másik, hol a sokadik tört utat magának, férkőzött a gondolataiba, és szorongatta a szívét. Nagyon rég vagy talán soha nem érezte még ilyen elveszettnek magát. Azon töprengett, hogy ez normális állapot-e, hogy a hideg rázza néhány gondolattól, majd azonnal a forróság önti el, amint egy másik emlékkép villan be... édes, mégis fájdalmas játék közepén érezte magát.
Minden elhatározása ellenére, miszerint az élet megy tovább, haladnia kell a megszokott kerékvágásban, nem tudott nyugalmat erőltetni magára. A belső feszültség egyre nőtt, érezte, szétveti. Nem értette, mitől van, sok a gond, nagy a vágy, elnyom érzéseket? Csak azt érezte, ez már sok, ezt már nem bírja... teste már égett, zihálva vette a levegőt.
Egyre az keringett a fejében, már nem fáj... aludni kár...
Szinte öntudatlanul pillantott a kezében levő lázmérőre... 39,4... ekkor esett le... láza van.

Szösszenet 21.

Nagyon régi emlék ötlött  fel benne... kicsi volt még, erősnek, szépnek érezte magát. Mígnem egy nap egy parányi víztükörben meg nem pillantotta bumfordi, kecsesnek és szépnek nem mondható alakját.
Az addig csodálatosnak vélt világ egy pillantás alatt vátozott pokollá számára. Jóformán élni sem volt már kedve... csak gubbasztott, magába fordultan, s egyre jobban begubózva.
Szemét lehunyta, és várta, mikor szűnik meg a létezése.
És várt, várt, várt... de semmi változást nem érzett.
Bosszantotta ez a semmi és mégis valami érzése. Kezdett elmélyedni ebben, és minél jobban figyelte, mi is történik a semmiben, egyre nagyobbnak, szélesebbnek és frissebbnek érezte a világot.
Mialatt a lelke mélységeinek boncolgatásával töltötte az idejét, lassan, de biztosan hatalmába kerítette egy érzés. A szabadság érzése.
Úgy tűnt, szinte azonnal szárnyra tudna kapni, s bejárni mindazt a szépséget, amilyennek annak idején, zsenge korában a világot látta.
Az ábrándozását egy pattanó hang, majd egy éles fénysugár törte meg. Próbált ugyan tiltakozni, vergődött, és menekülni akart... de nem tudott szabadulni, valami mintha húzta volna, a fény, a lég, a szabadság!
Szinte öntudatlanul, mámoros boldogság és félelem kavalkádjában bukkantak elő szárnyai a gubóból. Egy pilanatnyi habozás után azonban el is illant varázslatos tájai felé a legcsodásabb színekben pompázó pillangó.

(fotó)

Ha...

Rudyard Kipling

Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)