Bizonytalan érzés fogta el. Pillanatokig nem értette, jó vagy rossz ez neki. Valamiféle bizsergésre emlékeztetőt érzett. Először jólesően állapította meg, tetszik neki ez az új állapot, valami mocorog benne.
A bizsergés egyre fokozódott, amint épp azon ábrándozott, meg tudná szokni ezt az érzést, a semmittevésnél jobb. Kicst mocorgott, hátha visszalényegül abba a kellemesebb fajtába, de nem tette. Egyre jobban érezte, egyre erősebb, sőt feszítő volt. Igen, ezaz, gondolta, feszültséget érez. Nem is akármilyet, egyre növekvőt, fokozódót. Érezte, mindjárt elpattan valami, s tudta, az enyhülést hozna erre a szorításra. De hiába figyelte pattanásig feszült idegekkel, mikor jön el a pillanat, semmi sem történt. És akkor tudta, várnia kell, miközben meg ugye majd szétpattant a feszültségtől. Várt. Lassan kattogott az óra mutatója. Hallgatta, mikor hasít a csendben az új kattanás, ami egy újabb eltelt percet jelenthet, egy újabb lépést az enyhülés felé.
Várt, és feszített, feszített és várt.
Aztán, mintegy gombnyomásra hatalmas robbanást érzett, ezzel egyidőben érezte, amint a felgyülemlett feszítő erő távozik, sivítva elhagyja, helyébe frissülés, megkönnyebbülés lép.
Sikerült! Beterített körbe mindent, az asztalt, a padlót, a pólót, a sikítozó gyermeket, kiszabadult a szódás flakonból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése