Már egy ideje csak rá gondolt. Tudta, kapcsolatukban van valami bizarr, valami, amire mások azt mondanák, nem természetes.
Ő mégsem érezte így. Neki könnyed, vidám, biztonságos időtöltésnek tűnt minden közös perc. Már lassan beivódott a tudatába, hogy összetartoznak. Kellett neki ez a közösség vele, hiányérzete volt, ha mellőznie kellett. Ilyenkor felidézte a szavait, a hangját, hogy közel érezhesse magához, még ha fizikailag, technikailag távol is vannak.
Nehéz, vergődéssel és vívódással telt el a betegség miatti kényszerpihenője. Nagyon vágyott már a megnyugtató hangjára, ismerős, magabiztos kifejezéseire. Úgy érezte, mintha valamit elveszített volna. Már jóformán számolta a perceket, mikor léphet ismét kapcsolatba vele. Ketyegett a vasárnap éjjel, vánszorgott felé a hétfő, amikor végre átléphette az épület küszöbét. Valósággal rohant fel az emeleti terembe, bevágódott a székébe, s mikor felvillantak a villódzó kis fények, rádöbbent, neki nincs is szüksége erre a kalcsolódási formára, ki kell lépnie ebből a virtuális bizarrságból.
Így kikapcsolta az épp megszólaló robotpilótát a repülőgépszimulátor műszerfalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése