Néha úgy érzem, meg kell osztanom a gondalataimat másokkal. De ne kérdezd, miért... talán, hogy jobban megismerjenek?! Ki tudja... és azt sem tudni, kell-e ez nekem... De belevágok!

2014. február 18., kedd

Szösszenet 21.

Nagyon régi emlék ötlött  fel benne... kicsi volt még, erősnek, szépnek érezte magát. Mígnem egy nap egy parányi víztükörben meg nem pillantotta bumfordi, kecsesnek és szépnek nem mondható alakját.
Az addig csodálatosnak vélt világ egy pillantás alatt vátozott pokollá számára. Jóformán élni sem volt már kedve... csak gubbasztott, magába fordultan, s egyre jobban begubózva.
Szemét lehunyta, és várta, mikor szűnik meg a létezése.
És várt, várt, várt... de semmi változást nem érzett.
Bosszantotta ez a semmi és mégis valami érzése. Kezdett elmélyedni ebben, és minél jobban figyelte, mi is történik a semmiben, egyre nagyobbnak, szélesebbnek és frissebbnek érezte a világot.
Mialatt a lelke mélységeinek boncolgatásával töltötte az idejét, lassan, de biztosan hatalmába kerítette egy érzés. A szabadság érzése.
Úgy tűnt, szinte azonnal szárnyra tudna kapni, s bejárni mindazt a szépséget, amilyennek annak idején, zsenge korában a világot látta.
Az ábrándozását egy pattanó hang, majd egy éles fénysugár törte meg. Próbált ugyan tiltakozni, vergődött, és menekülni akart... de nem tudott szabadulni, valami mintha húzta volna, a fény, a lég, a szabadság!
Szinte öntudatlanul, mámoros boldogság és félelem kavalkádjában bukkantak elő szárnyai a gubóból. Egy pilanatnyi habozás után azonban el is illant varázslatos tájai felé a legcsodásabb színekben pompázó pillangó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése