Néha úgy érzem, meg kell osztanom a gondalataimat másokkal. De ne kérdezd, miért... talán, hogy jobban megismerjenek?! Ki tudja... és azt sem tudni, kell-e ez nekem... De belevágok!

2013. január 16., szerda

Szösszenet 20.

Régóta voltak már kapcsolatban, részei voltak egymás életének. Úgy érezték, a világ kitárul kettejük kapcsolatában, sok öröm, vidámság, néha harag, fájdalom, düh keveredett a mindennapi hírek és csacskaságok közé. De hűséges társai voltak egymásnak.

Egyszer azonban arra eszmélt, ő arról panaszkodik, hogy már nem megfelelő a számára, úgy fogalmazott, mintha meghibásodott volna valami, már nem a régi, és talán keresni kéne mást... Rosszul esett neki, kicsit duzzogott, aztán arra gondolt, talán jobban is tudná végezni a teendőit, akkor ismét elnyerné a megérdemelt bizalmat. És bejött! Működött ismét kettejük harmóniája. Egy darabig. Míg egyik nap azt hallotta, talán megvan, ki léphetne a nyomdokába, ki vehetné át a helyét... azt hitte, ez csak vicc.

De nem az volt... S még segítenie is kellett... hogy az a levél meglegyen, s elküldhesse... amiben a másikat, az őt kitúrót hívja. Gusztustalannak tartotta és mélyen sértőnek. Nem selejtezheti le csak így, hiszen éveken át hűséges társa volt! És akkor eldöntötte, megteszi azt, amit várnak tőle... lenullázza magát, senki és semmi lesz, használhatatlan vacak, és megszűnt tovább létezni...

Reggelre már csak egy idejét múlt, kiégett, hasznavehetetlen monitor volt, amit többé nem lehetett bekapcsolni...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése