(Ez a szösszenet még annak idején a Sokadik szösszenet után pár nappal született meg a fejemben. Akkor nem volt erőm leírni, önámításnak éreztem és túl csöpögősnek. Azóta kicsit változott a véleményem róla, ezért most megosztom :) )
Hiába győzködte magát, hogy jó döntés volt elhajítani a kis követ... nem volt nyugodt a lelke. A nyugis legénylakás már nem volt nyugis, a barátok már nem tudták felvidítani tartósan. Állandó hiányérzetét nem tudta betölteni semmi. Vergődött álmában, kínlódott nappal a gondolatok cikázásában. Míg egy nap nem bírta tovább, s bevallotta önmagának, mit is szeretne: visszaszerezni azt az életet adó csillogást. Ettől kezdve semmi sem állíthatta meg, az írószere szinte a levegőben megállt, a szék, az iratok az iroda padlóján hevertek szanaszét a gyors mozdulataitól, amint kirobogott az épületből... egyenesen oda, ahol pár napja elhajította...
Szíve olyan hevesen dübörgött, az volt az érzése, az egész városban hallatszik! Félelemmel vegyült várakozás volt benne... mi van, ha már más rátalált, mi van, ha nem fogja ott találni? Szíve összeszorult a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ahogy közeledett, gyerekhangokat hallott, majd megpillantott két vidám lánykát, amint a padon ülve mondókáznak, s nevetgélnek. Eleinte csak futólag észlelte őket, majd megütötte a fülét a beszédük. Csillogásról, fényről, szépségről beszéltek, mint akik valamit néznek, s abban gyönyörködnek... amint a fényt szanaszét szórja, s szinte melegíti a lelkük. Hirtelen megtorpant. Rádöbbent, hogy a lánykák megtalálták azt a kincset, amit ő keresett.
Megmagyarázhatatlan düh fogta el, legszívesebben kitépte volna a kezükből, amit magáénak hitt... Aztán elszégyellte magát... hiszen az a kő senkié, legalábbis az övé nem... mert ő eldobta magától. Mégis úgy érezte, nem mondhat le róla, meg kell próbálnia elkérni, vagy ha kell, akármit megad érte, csak ismét a nap felé fordítva átnézhessen rajta.
Kicsit sután, kicsit izgatottan, de reményteli szívvel lépett közelebb a padhoz, és szólította volna meg a neki háttal ülő lánykákat. Ekkor látta meg, mit is néznek azok, miről is beszélnek. Jobban mondva, kiről. Egy nő gugolt előttük, vele játszodtak. A csalódás szinte kettéhasította a szívét, nem erre számított... egy lányaival mondókázó anyukára... Épp indulni akart volna, mikor a nő ránézett, és ő elkapta a tekintetét.
Ekkor értett meg mindent. Mert meglátta a szemekben a lila kő összes fényét, csillogását, életerjét.
Őt kereste!
