Szösszenet 24.

    Esős, őszi délután volt, álmosan, nyúzottan szállt fel a buszra. A nyirkos ablaknak nyomta homlokát, hagyta, hogy a zötyögés elnyomja a fejében zakatoló barátságtalan gondolatokat.
   Az egyik megállóban többen szálltak fel, ezért kicsit arréb böködték őt is, de nem nézett rájuk. Ekkor szólalt meg a jól ismert, régen szívébe zárt, azóta sem feledett hang, amiről néha már azt hiszi, csak álom és képzelet volt, s talán nem is volt soha tulajdonosa a hangnak. Most megszólalt mögötte:
- Hűű, micsoda meglepetés, ezer éve nem láttalak!
   A hidegrázás és a forróság egyszerre rohangált a testében, füle kattogott, szíve hol kihagyott, hol majd kiugrott a mellkasából. Érezte, elájul, ugyanakkor majd kiugrott a bőréből. Szinte érezte a nyakán, tarkóján a símogató hangok kísérte langyosan csiklandós leheletet, mint valamikor régen... igen, tehát mégsem álom, képzelgés volt a közelsége, mégis volt egy hús-vér ember a hangok mögött annak idején. És most itt van mögötte! Ugyanolyan zavarbaejtő kedvességgel cseng a hangja, szívet melengető búgással. Szemébe könny tülekedik, nem is tudja, merjen-e megfordulni, vajon nem illan-e el a pillanat, vajon nem a képzelete veszi palira, mint az elmúlt években annyiszor, mikor egy-egy illatban, villanásnyi emlékképben vélte felfedezni őt.
Nem, nem, ez most valóság, hisz a busz zötyög, az ablak hideg a homloka alatt, a hang szinte megállt a levegőben, és mintha kérdőn nézne rá, miért nem fordul már meg... Nem meri megtenni, fél a viszontlátástól, tudja, elragadnák az éveken át visszafolyott érzelmek, attól is fél, mi van, ha nem egyedül áll ott, ha van vele valaki, aki szorosan öleli, és szerelmesen néz rá. De ha nem fordul meg, talán örökre elveszíti a lehetőséget is, hogy viszontláthassa. Meg kell tennie. Vacillál és győzködi magát, és ismét nem mer, majd ismét mozdulna.
   Végül vesz egy nagy lélegzetet, és fordulna a hang irányába. Ekkor szólal meg mellette egy csengő, életerős hang: - Óóóó, te vagy az? De jó újra találkozni! Mi van veled mostanában, merre, kivel? ...és csilingelő hangon nevet.

    A villám nem tud akkorát csapni, mint egy ilyen felismerés, hogy a kedves szavak nem neki szóltak. És már nem fordul tovább, visszanyomja homlokát a nedves ablakhoz.

Szösszenet 23.

Komoran állt a téren, nézte a járókelőket. Nagy volt a sürgés-forgás, sokan kerültek a látókörébe, figyelgette őket.
Egyszer azonban megpillantotta őt. Mosolya valahogy kivált a tömegből, s amint a tekintetét rá emelte, érezte, megborzong a pillantásától. Ő mosolygott, és mondott valamit a mellette állónak, majd együtt néztek rá, megint csacsogtak, megint néztek.
De volt valami kacér a pillantásában, amit nem tudott megfejteni. Az a melegség azonban, ami a tekintetéből áradt, mikor rá emelte azt... teljesen feltüzelte hideg szívét, és rendesen érezte, amint földbe gyökerezik a lába. A tömeg egyre nagyobb lett a téren, és néha már-már szem elől tévesztette őt. Ekkor határozta el, mégiscsak megteszi, odamegy hozzá, mert nem akarja elveszíteni. Az ötlet teljesen felvillanyozta, és már lódította volna a lábát....
... rá kellett eszmélnie ismét, hogy ő csak egy szobor egy köztéren.

Szösszenet 22.

Meghatározhatatlan hangulat kerítette hatalmába.
Az érzései is csak kavarogtak, hol egyik, hol másik, hol a sokadik tört utat magának, férkőzött a gondolataiba, és szorongatta a szívét. Nagyon rég vagy talán soha nem érezte még ilyen elveszettnek magát. Azon töprengett, hogy ez normális állapot-e, hogy a hideg rázza néhány gondolattól, majd azonnal a forróság önti el, amint egy másik emlékkép villan be... édes, mégis fájdalmas játék közepén érezte magát.
Minden elhatározása ellenére, miszerint az élet megy tovább, haladnia kell a megszokott kerékvágásban, nem tudott nyugalmat erőltetni magára. A belső feszültség egyre nőtt, érezte, szétveti. Nem értette, mitől van, sok a gond, nagy a vágy, elnyom érzéseket? Csak azt érezte, ez már sok, ezt már nem bírja... teste már égett, zihálva vette a levegőt.
Egyre az keringett a fejében, már nem fáj... aludni kár...
Szinte öntudatlanul pillantott a kezében levő lázmérőre... 39,4... ekkor esett le... láza van.

Szösszenet 21.

Nagyon régi emlék ötlött  fel benne... kicsi volt még, erősnek, szépnek érezte magát. Mígnem egy nap egy parányi víztükörben meg nem pillantotta bumfordi, kecsesnek és szépnek nem mondható alakját.
Az addig csodálatosnak vélt világ egy pillantás alatt vátozott pokollá számára. Jóformán élni sem volt már kedve... csak gubbasztott, magába fordultan, s egyre jobban begubózva.
Szemét lehunyta, és várta, mikor szűnik meg a létezése.
És várt, várt, várt... de semmi változást nem érzett.
Bosszantotta ez a semmi és mégis valami érzése. Kezdett elmélyedni ebben, és minél jobban figyelte, mi is történik a semmiben, egyre nagyobbnak, szélesebbnek és frissebbnek érezte a világot.
Mialatt a lelke mélységeinek boncolgatásával töltötte az idejét, lassan, de biztosan hatalmába kerítette egy érzés. A szabadság érzése.
Úgy tűnt, szinte azonnal szárnyra tudna kapni, s bejárni mindazt a szépséget, amilyennek annak idején, zsenge korában a világot látta.
Az ábrándozását egy pattanó hang, majd egy éles fénysugár törte meg. Próbált ugyan tiltakozni, vergődött, és menekülni akart... de nem tudott szabadulni, valami mintha húzta volna, a fény, a lég, a szabadság!
Szinte öntudatlanul, mámoros boldogság és félelem kavalkádjában bukkantak elő szárnyai a gubóból. Egy pilanatnyi habozás után azonban el is illant varázslatos tájai felé a legcsodásabb színekben pompázó pillangó.

(fotó)

Ha...

Rudyard Kipling

Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Kökénylekvár

...ahogy én szeretem:

A gyümölcsöt leszeded, (karcolásaidat megnyalogatod, pároddal megpusziltatod, leragasztod, stb.) megmosod, annyi vízben, ami csak ellepi, forrás után 15 percig főzöd (közben felsuvickolod a kifutott levet a konyha padlójáról és az aragázról, ha olyan figyelmetlen vagy, mint én, s hagyod kifutni). 

Ha megfőtt, leöntöd a levét, szűrőn (lehet nagy lyukú, csak a magja ne menjen át, s azt ne is törd össze, mert mérgező a belseje, szóval botmixer nem állja) átpasszírozod (Ugye nem kell mondanom, mit jelent egy levesszűrővel -mivel csak ez van- 8,5 kg kökényt átpasszírozni?), vagy megkéred az erős férjedet vagy szeretődet, vagy mindkettőt (jó alkalom, hogy bemutasd őket egymásnak :P), hogy legyen oly bájos és passzírozza át neked, mert olyan erős, és délceg, és gyengéd, és annyira szeret téged, hogy ez semmiség neki. 

Naszóval, ha le van passzírozva, megméred a masszát, s fele annyi vagy kicsivel kevesebb cukrot keversz bele, s újra felfőzöd. Belemered az üvegekbe, s 3-4 napig száraz dunsztban pihenteted. 

Ha te passzíroztad, te is feküdj a lekvárok mellé a dunsztba, s pihenj pár napot, újjá fogsz születni! :)

Szösszenet 20.

Régóta voltak már kapcsolatban, részei voltak egymás életének. Úgy érezték, a világ kitárul kettejük kapcsolatában, sok öröm, vidámság, néha harag, fájdalom, düh keveredett a mindennapi hírek és csacskaságok közé. De hűséges társai voltak egymásnak.

Egyszer azonban arra eszmélt, ő arról panaszkodik, hogy már nem megfelelő a számára, úgy fogalmazott, mintha meghibásodott volna valami, már nem a régi, és talán keresni kéne mást... Rosszul esett neki, kicsit duzzogott, aztán arra gondolt, talán jobban is tudná végezni a teendőit, akkor ismét elnyerné a megérdemelt bizalmat. És bejött! Működött ismét kettejük harmóniája. Egy darabig. Míg egyik nap azt hallotta, talán megvan, ki léphetne a nyomdokába, ki vehetné át a helyét... azt hitte, ez csak vicc.

De nem az volt... S még segítenie is kellett... hogy az a levél meglegyen, s elküldhesse... amiben a másikat, az őt kitúrót hívja. Gusztustalannak tartotta és mélyen sértőnek. Nem selejtezheti le csak így, hiszen éveken át hűséges társa volt! És akkor eldöntötte, megteszi azt, amit várnak tőle... lenullázza magát, senki és semmi lesz, használhatatlan vacak, és megszűnt tovább létezni...

Reggelre már csak egy idejét múlt, kiégett, hasznavehetetlen monitor volt, amit többé nem lehetett bekapcsolni...

A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,

s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

Írta: Weöres Sándor

A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
(Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyvéből)

Sokadik szösszenet - befejezés

(Ez a szösszenet még annak idején a Sokadik szösszenet után pár nappal született meg a fejemben. Akkor nem volt erőm leírni, önámításnak éreztem és túl csöpögősnek. Azóta kicsit változott a véleményem róla, ezért most megosztom :) )

Hiába győzködte magát, hogy jó döntés volt elhajítani a kis követ... nem volt nyugodt a lelke. A nyugis legénylakás már nem volt nyugis, a barátok már nem tudták felvidítani tartósan. Állandó hiányérzetét nem tudta betölteni semmi. Vergődött álmában, kínlódott nappal a gondolatok cikázásában. Míg egy nap nem bírta tovább, s bevallotta önmagának, mit is szeretne: visszaszerezni azt az életet adó csillogást. Ettől kezdve semmi sem állíthatta meg, az írószere szinte a levegőben megállt, a szék, az iratok az iroda padlóján hevertek szanaszét a gyors mozdulataitól, amint kirobogott az épületből... egyenesen oda, ahol pár napja elhajította...
Szíve olyan hevesen dübörgött, az volt az érzése, az egész városban hallatszik! Félelemmel vegyült várakozás volt benne... mi van, ha már más rátalált, mi van, ha nem fogja ott találni? Szíve összeszorult a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ahogy közeledett, gyerekhangokat hallott, majd megpillantott két vidám lánykát, amint a padon ülve mondókáznak, s nevetgélnek. Eleinte csak futólag észlelte őket, majd megütötte a fülét a beszédük. Csillogásról, fényről, szépségről beszéltek, mint akik valamit néznek, s abban gyönyörködnek... amint a fényt szanaszét szórja, s szinte melegíti a lelkük. Hirtelen megtorpant. Rádöbbent, hogy a lánykák megtalálták azt a kincset, amit ő keresett.
Megmagyarázhatatlan düh fogta el, legszívesebben kitépte volna a kezükből, amit magáénak hitt... Aztán elszégyellte magát... hiszen az a kő senkié, legalábbis az övé nem... mert ő eldobta magától. Mégis úgy érezte, nem mondhat le róla, meg kell próbálnia elkérni, vagy ha kell, akármit megad érte, csak ismét a nap felé fordítva átnézhessen rajta.
Kicsit sután, kicsit izgatottan, de reményteli szívvel lépett közelebb a padhoz, és szólította volna meg a neki háttal ülő lánykákat. Ekkor látta meg, mit is néznek azok, miről is beszélnek. Jobban mondva, kiről. Egy nő gugolt előttük, vele játszodtak. A csalódás szinte kettéhasította a szívét, nem erre számított... egy lányaival mondókázó anyukára... Épp indulni akart volna, mikor a nő ránézett, és ő elkapta a tekintetét.
Ekkor értett meg mindent. Mert meglátta a szemekben a lila kő összes fényét, csillogását, életerjét.
Őt kereste!