Szösszenet 13.

A lemenő nap sugarai világították meg a könnyekkel küzködő szempárt. Ahogy a lányra nézett, az volt az ember érzése, valami nagyon fájdalmas dolog lehet közöttük. A lány próbált bohóckodni, hogy felvidítsa. Majd hozzásimult, felnézett a könnyes szemekbe, huncutul belekacsinott, és csókolt. Hosszan, szenvedélyesen. Könnyes szemek szinte azonnal száradni kezdtek, s lassan visszatért az élet, a csillogás beléjük. De a forró csók véget ért... És a mosolygós szem pillanatokon belül ismét fájdalommal telivé vált. A lány tovább kacérkodott... kendőjét a fiú nyaka köré csavarta, majd a derekukat kötötte össze. Egészen belefeledkezett már az incselkedésbe, mikor a busz lomhán csikorogva megállt melletük. Egy gyors csók, és jelentőségteljes pillantás, és már ugrott is a buszra a lány. A fiú valósággal szétesett a fájdalomtól.
És ekkor hallottam meg a lány hangját: - Óóóó, édes, hisz reggel látjuk egymást a suliban! Bírd ki addig nélkülem!

Szösszenet 12.

Alakja sejtelmesen villant elő a semmiből. Először épp csak, hogy észrevehetően felsejlett, majd mozdult egyet. Mintha őt is meglepte volna a mozdulat ereje és kecsessége. Újra próbálkozott. Ez még lágyabban sikerült. Majd ismét egy fuvallatnyi... Aztán hírtelen megpördült, és vad táncba váltott, csak úgy rezgett, pezsgett körülötte minden. Izzott a levegő, szinte szikrázott a környék. Harcot vívott, bátrat, merészet. Mindent bevetett, amit egy táncba bele lehet adni. Azonban ereje lassan hanyatlott, tempót váltott hát, s kevésbe erőteljesen vad, azonban kacér tangóba sikamlott át. Kéjesen erotikus táncot lejtett. Szemet gyönyörködtető, szívet melengető volt az érzelemmel teli mozdulatlánca. Már-már beteljesülni érezte az ember a szerelmi kéjt, mikor egy szinte hallható sikollyal megszűnt létezni.
A nap sugarai többé nem vetették kacér levélárnyékát szobám falára.

Sokadik szösszenet

Magányosan élte az életet, járt-kelt a kialakított kis világában, munka, barátok, szórakozás, nem volt hiányérzete. Egyszer egy délutánon megpillantott valamit az út menti füves részen. Először csak megcsillant valami. Ahogy észrevette, megállt. De hiába nézte, már nem csillogott. Kissé megmozdult, majd vissza is lépett, és akkor ismét, újra csillant. Amint érte akart nyúlni, már nem volt a látókörében. Furcsállotta. Ismét nekirugaszkodott hát, leste, kerülgette a kis zöld területet, figyelt. És ahogy így szépen, türelemmel leste, várta, óhajtotta megpillantani, megismerni... a csillogás fokozódott, mintha kacér táncot lejtett volna. Hosszú időn át tartott eme kéjes játékuk, míg végül a csillogás állandósult, és körvonalazódott egy piciny drágakő a zöld fűszálak között. Lelkesen emelte tenyerére, bár roppant óvatosan, meg ne sérüljön. Magasra emelte, a nap felé. A napsugár vakítóan tört át rajta... szinte érezte a borzongást a kis drágakőben, ahogy a szabadság, az értékké válás érzése átsuhant rajta a napsugárral egyidőben. Nem győzött gyönyörködni benne. Nem volt szabályos szerkezetű, de látszólag tökéletes volt, szemnek megfoghatatlan élmény. Csak csodálta... csodálta... ahogy a nap fénye játszott rajta, benne... tele volt életerővel, ragyogással. Úgy érezte, ez az egyetlen, ami még hiányzott az életéből, s most, hogy megtalálta, végre teljes egész lett minden. A nagy boldogság olyannyira eltöltötte, hogy valósággal ugrott egyet örömében. A drágakő a nyitott tenyerében pattant egyet. Hírtelen megrémült, hogy elejti, elveszíti. De ott maradt a kis kő, csak éppenséggel fordult egyet. És akkor meglátta rajta a csorbulást. Nem volt nagy, de meglehetősen mély, és a fény ott megtört, kicsit torzzá vált. Borzongás futott át rajta. Van olyan oldala is az eddigi boldogságnak, ami nem tökéletes, ami megtöri a harmóniát. Még megfordította egyszer, hogy láthassa a számára tökéletes oldalát... majd mérlegelt, s úgy döntött hűvösen és kimérten, mégsem kell neki. Bevillant a csendes legénylakása nyugalma, a megszokott hétvégi baráti összejövetelek, a nyugis nyaralások. Ebbe nem fért bele egy sérült drágakő, ami szerteszét szórja az életet adó fényt. Hát elhajította a kis lila kövecskét. Amint az földet ért, halk csattanással ismét letört egy darab belőle... Még értéktelenebbé válva ezáltal.

Szösszenet 10.

Zűrös, túlterhelt volt az egész hete, alig beszélgettek, találkozásról álmodni sem mertek. De ott volt a kecsegtető hétvége, amikor végre megnyugodhatnak, feltöltődhetnek egymást ölelvén. Csütörtökön már egyre jobban fokozódott a vágya, hogy láthassa végre, szinte számolta már az órákat. Ám az esti beszélgetés nagyon letörte. Elutazik. Csak így, hírtelen, mert mehetnéke lett. Hát megy. Ráadásul mindkét napra. A hangjában úgy érezte, volt egy kis "csakazértis" hangulat. Próbálta megfogalmazni csalódottságát, mert várta, vágyta azokat a napkat, amiket kettesben tölthettek volna. Nem volt kinek mondani... leperegtek a szavak. A péntek azzal telt, hogy az elmúlt napok, hetek eseményeit pörgette, hogy volt-e valami előjele ennek a nagy elhatározásnak, és hogy akkor most mi van... Sehogy sem értette. Ennyire félreismerte volna? Lehetetlen... Valami nem stimmel. A legrosszabb gondolatokat nem engedte a tudatába, mert bízott benne. A munkaidő lejárt már, nem is nagyon volt mit túlórázni, senki nem járt már arra... péntek este mindenki siet haza.
Ő kerülőt tett. Lement a tópartra, nézte a víz csendes lélegzését. Az együtt töltött szép pillanatokra gondolt, felidézte a kedvese mozdulatait, mosolyát, nevetését, emlékezett rá, milyen békésen aludt néha karjaiban. Már épp belefeledkezett ebbe az emlékezős, s már-már álomvilágba, mikor egy kis madár süvített el mellette. Hírtelen megborzongott... mintha a kapcsolatukat temetné... hiszen csak elutazott 2 napra, szíve joga. Kellett egy kis kikapcsolódás, és igen, néha egyedül kell kikapcsolódnia. Nagy nyugalom szállta meg, hazaindult. Ahogy poroszkált az úton, egyre jobb kedvű lett, mindennek örült már, a lemenő nap fényének, a hűs szélfuvallatnak, a város egyre erősödő péntek esti morajának, még a rátülkölő autósnak is! Mielőtt az ajtóban megfordította volna  a kulcsot, elmosolyodott, mert arra gondolt, kedvese bizonyosan jól érzi magát és jó helyen van.
Belépett az ajtón. A konyhából halvány fény szűrődött ki. Fogalma sem volt, mit hagyhatott égve, vagy bekapcsolva... Belépett. Az asztalon meglátta a gyertyát. Gyönyörű, hófehér kecses szépség, pár perce izzott csak a kanóca. És a gyertya körül... megterítve az asztal, 2 terítékkel. Finom illat vonta körül, amit beljebb lépett. Az asztalon egy kis kártya, az ő kezeírásával: Isten hozott, Kedvesem!
Szempillantás alatt a szobában termett, mert már tudta... Ott volt :)

A találkozás

Tavaszi napsütésben sétált a lány, mikor meglátta sötétlő alakját a fa alatt. Mosolyt csalt ajkára a karcsú test látványa. Szíve megdobbant, mikor látta, észrevette őt, és ránézett. Másodpercek töredéke alatt véggigondolta, hogy akár ide is jöhet hozzá, ismerkedni is akarhat, de akár bánthatja is, ha ahhoz van kedve, bár ki tudja, lehet nincs is egyedül... A következő pillanatban már száguldott is felé karcsú teste... A lány szinte földbe gyökerezett az édes borzongástól, mikor mellé ért, s kérdőn vizsgálgatta, szinte érezte a leheletét... Majd továbbállt, mintha nem is érdekelné, mintha csak egy futó elmezavar lett volna nála a pillanat, mikor a kíváncsiság hozzá hajtotta. Kissé borzongó érzéssel lépett tovább a sétányon a lány. És leste, jön-e utána. Jött. Tisztes távolságban, de követte... Néha elékerült egy-egy bokornál, és csak nézte, nézte, míg elahalad mellette... Szemében pajkosság volt, ugrásra készen állt, megfeszültek az izmai... De nem csapott le... Ismét árnyékká vált. A sétány végén beállt a lány elé, peckesen, határozottan. A lány megtorpant. Erre nem számított. Erre a szemtől szembeni helyzetre. Majd rámosolygott, s épp szólni szeretett volna, nyitotta az ajkait, mikor ő hírtelen ráugatott, majd sarkon fordult, s elrohant.. Ő, a fekete schnauzer...

Szösszenet 8.

Hétfő reggeli csúcsforgalomban sietett munkába. Lassított az átjáró fele közeledve, s mivel állt egy férfi a járdán, előnyt adva megállította az autót. De a férfi nem mozdult. Csak nézte őt. Vállat vonva továbbhajtott.
Kedd reggel ismét lassított az átjárónál, páran át is mentek, majd meglátta a férfit, aki szintén csak állt, nézte, de nem ment át. Szerdán ismét csak állt és nézett. Csütörtökön reggel már mosolygott is, de most sem mozdult. Pénteken, mintha a fejével köszönésfélét biccentett volna...
Izgatottan várta a hétfőt. És igen, ott állt! Pedig az eső zuhogott... ő mégis mosolygott. De nem ment át az átjárón. Nem volt kétséges számára, hogy kedden is látni fogja. Lassan biztos ponttá vált az életében. Izgalmas és sejtelmes volt... mért áll ott, s mért mosolyog, s főleg, mért nem megy át? Biztos vár valakit... aki felveszi, munkába viszi. Vagy netalán mozgássérült, s a megfelelő járművet várja, vagy a segítőjét? Sok lehetőség lehet... Még az is átfutott a gondolatai között, talán valamiféle álruhába bújt forgalmi rendőr.
Szombat reggel nem bírta már... muszáj volt elinduljon, s arra menjen... És ott volt, ott állt, várta, nézett... Hirtelen mozdulattal lehúzott, pont előtte állt meg. Leeresztette az ablakot, s kicsit kacér mosollyal megkérdezte: "Csak nem engem vár, uram?"
Jött is a válasz: "Téged várlak! Mint minden egyes reggel, mikor másodikos korunkban iskolába mentünk. Szótlanul, egymás után... 3 teljes éven át..."

Meghívtam egy kávéra :)

BÚÉK

Örömtelibb, vidámabb új évet kívánok, s ne feledjük, az új év sikere rajtunk múlik, hogy hogyan állunk ki az ügyeinkért, hogyan dolgozzuk fel a sérelmeket, hogyan állunk harcba, ha kell, s hogyan szeretünk, ölelünk, de legfőképpen az, hogyan tudunk hálásak lenni azért, amink van! 

Szösszenet 7.

A lány kikapcsolta mikrofont. Véget ért az éjjeli műsor. Hátradőlt, azon merengett, miért volt olyan különleges ez a karácsony este? Alig volt betelefonáló. Közülük egy sem oly mértékben magányos, hogy öngyilkos szándékokról kellett volna lebeszélnie. A kávés pohárért nyúlt. Üres volt. Amúgy is hideg lenne már, gondolta. Épp megszületett a gondolat a fejében, hogy szedelőzködnie, indulnia kéne, mikor megcsörrent a telefon. Automatikusan nyúlt érte, nem is gondolva arra, hogy letelt már a műsoridő. Egy rekedtes, de fiatal férfi hang szólalt meg. Csak akkor ugrott be, hogy már úgymond munkaidőn kívül járnak, mikor a srác habozva bocsánatot kért, hogy adás alatt nem merte zavarni, csak így, kétfülközt. A lány a meglepettségtől, ami nem volt szokásai között, egy szót sem tudott szólni. A srác zavarában elhadart valamit, hogy biztos siet, s neki is dolgoznia kéne. De a lány ismerte már az ilyen segélykérő lerázós technikákat. És jól begyakorolt stílusában, beszéltetni kezdte. Néhány esetlen mondat után szóba került, hogy a fiú egy kávézóból hívja. A lány, már nem is emlékszik, miért hagyott fel a módszereivel, s kezdett ő mesélni, hogy van egy presszó, ahonnan este venni szokta a kávéját mielőtt a rádióstúdióba indul. A hely nem valami forgalmas, vagy menő hely, viszont van ott egy srác... aki nemcsak, hogy olyan kávét főz, hogy annál jobbat még nem ivott, de az az emberség, ami a tekintetéből áramlik, az valami megmagyarázhatatlan. Kuncogva mondta, hogy az első pillanattól kezdve mindig így köszöni meg a kávét: "Köszönöm, zöldszeműm!" Még csacsogott volna tovább, mikor megszólalt a srác: "Köszönöm, megmentetted az életem!" Majd letette a kagylót. A lány leforrázva, értetlenül ült ott...  Hazafele menet a megszokottól eltérően benyitott a presszóba, kért egy kávét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette megköszönni. A srác kissé rekedtes hangon utána szólt... "Szívesen! Bár ma már egyszer megköszönted a telefonban..."

Gondolataim így karácsony hajnalán...

Az elmúlt napokban, ahogy egyre közeledett a karácsony, egyre nőtt bennem is a feszültség. Annyi elvégzetlen dolog volt még. A rengeteg tervet pillanatokon belül módosítani, ritkítani kellett, végül már csak a túlélésre játszottam, ez volt az érzésem. Merő időpocsékolásnak tűnt az egész karácsonyi készülődés, hisz látszatja nem volt. Se rend, se sütik, se megírt mézeskalács... semmi nem volt, sőt, az ablakok is koszosak :P Természetesen a  nyugtalanságommal egyenes arányban nőtt a türelmetlenségem, amit a gyerekeim sínylettek meg. És akkor döntöttem. És ami a döntésemet megelőzte, az egy felismerés, miszerint karácsony nem csak a szeretet ünnepe, szülinap is egyben...   Nem számítanak a külsőségek! Kit érdekel, hogy egy ajándék be van-e csomagolva, ha azt pont neki, pont az ő ízlése szerint, pont az ő személyiségére passzolóan van összeállítva. Hiszem, hogy a karácsonykor ünnepelt szülinap által mi pont ilyen testreszabott, nekünk való ajándékot kapunk, a legnagyobbat!
Nagylányom a minap esti imádság közben vette fel, hogy kérdezzük mag az Úr Jézust, milyen tortát szeretne szülinapjára :) Nos, igen, ő rátapintott a lényegre. Akiket megajándékozunk, azokra odafigyelünk, megérdeklődjük, minek örülnének. De az igazi ünnepeltet megkérdeztük vajon, mit szeretne tőlünk? Megkérdezheténk naponta... de legalább egyszer egy évben, ilyenkor, a szülinapján!

Égő, élő gyertya

Úgy látszik, ez a nosztalgia, archívumok felidézésének a hete :P Ismét találtam valamit, ami az enyém :) Én írtam. S bár az ihletet adó momentum fájdalmas, azért büszke vagyok az írásomra! Olvassátok, szeretettel hoztam!
2004. decemberében jelent meg, az ErdelyMa portálon. (A két cím nem egyezik, mivel a szerkesző változtatott rajta. Itt az általam adott címmel teszem közzé. )


Égő, élő gyertya


Szombat este nagy lelkesedéssel és bizakodó reménnyel tettünk gyertyát az ablakba. Aztán egész éjjel égett és vasárnap is egész nap. Olyan büszke voltam kicsiny fényére! Ahogy táncot járt a csöppnyi láng, mintha örömtánc lett volna. Büszkén feszítette magát, nyújtogatta lángját egyre magasabbra.

Ám néha összegörnyedt, mintha terhet róttak volna vállára. Vagy csak szégyenkezett, mert körülötte a szomszédos tömbházakban sehol nem égett más láng? Egyedül volt, ez néha büszkévé tette, néha elbizonytalanította. De nem törte meg!

Csak vasárnap este jöttem rá, hogy tánca haláltánc volt.

Vasárnap este 8 óra tájban kialudt. Pedig még volt benne erő – viasz - éghetett volna… de kialudt. Mintha tudta volna, már nincs értelme az életének, a munkájának. Eddig figyelmeztetett, emlékeztetett, reményt éltetett, de már mindennek vége. Hiába égtek a kis őrtüzek az ablakokban, hiába zúgtak Erdély-szerte a harangok...

A gyertyacsonkot elteszem, hadd emlékeztessen! Lehet, egyszer még előkerül, beolvasztjuk és új gyertya születik belőle, ami szintén buzdítani fog egy másik nemes ügy végrehajtására. De lehet, hogy a gyújtózsinórt fogja lángra lobbantani...

A magyarságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha másfélmillió csonkaországinak nem kellünk, ötnek meg mindegy, hogy vagyunk-e, egyáltalán. Mi elsősorban erdélyiek vagyunk, itt kell összefognunk nemzetünkért, itt kell megtartanunk magyarságunkat. Itt kell harcolni a jövőért! Egyszer majd a csonka-magyar is ráébred, hozzánk akar tartozni, és akkor ő fog jönni, és mi befogadjuk!

De jövőre nem csak június 4-én viselünk majd gyászt, hanem december 5-én is.

Soós Kata, egyetemi hallgató
Kolozsvár