Szösszenet 10.

Zűrös, túlterhelt volt az egész hete, alig beszélgettek, találkozásról álmodni sem mertek. De ott volt a kecsegtető hétvége, amikor végre megnyugodhatnak, feltöltődhetnek egymást ölelvén. Csütörtökön már egyre jobban fokozódott a vágya, hogy láthassa végre, szinte számolta már az órákat. Ám az esti beszélgetés nagyon letörte. Elutazik. Csak így, hírtelen, mert mehetnéke lett. Hát megy. Ráadásul mindkét napra. A hangjában úgy érezte, volt egy kis "csakazértis" hangulat. Próbálta megfogalmazni csalódottságát, mert várta, vágyta azokat a napkat, amiket kettesben tölthettek volna. Nem volt kinek mondani... leperegtek a szavak. A péntek azzal telt, hogy az elmúlt napok, hetek eseményeit pörgette, hogy volt-e valami előjele ennek a nagy elhatározásnak, és hogy akkor most mi van... Sehogy sem értette. Ennyire félreismerte volna? Lehetetlen... Valami nem stimmel. A legrosszabb gondolatokat nem engedte a tudatába, mert bízott benne. A munkaidő lejárt már, nem is nagyon volt mit túlórázni, senki nem járt már arra... péntek este mindenki siet haza.
Ő kerülőt tett. Lement a tópartra, nézte a víz csendes lélegzését. Az együtt töltött szép pillanatokra gondolt, felidézte a kedvese mozdulatait, mosolyát, nevetését, emlékezett rá, milyen békésen aludt néha karjaiban. Már épp belefeledkezett ebbe az emlékezős, s már-már álomvilágba, mikor egy kis madár süvített el mellette. Hírtelen megborzongott... mintha a kapcsolatukat temetné... hiszen csak elutazott 2 napra, szíve joga. Kellett egy kis kikapcsolódás, és igen, néha egyedül kell kikapcsolódnia. Nagy nyugalom szállta meg, hazaindult. Ahogy poroszkált az úton, egyre jobb kedvű lett, mindennek örült már, a lemenő nap fényének, a hűs szélfuvallatnak, a város egyre erősödő péntek esti morajának, még a rátülkölő autósnak is! Mielőtt az ajtóban megfordította volna  a kulcsot, elmosolyodott, mert arra gondolt, kedvese bizonyosan jól érzi magát és jó helyen van.
Belépett az ajtón. A konyhából halvány fény szűrődött ki. Fogalma sem volt, mit hagyhatott égve, vagy bekapcsolva... Belépett. Az asztalon meglátta a gyertyát. Gyönyörű, hófehér kecses szépség, pár perce izzott csak a kanóca. És a gyertya körül... megterítve az asztal, 2 terítékkel. Finom illat vonta körül, amit beljebb lépett. Az asztalon egy kis kártya, az ő kezeírásával: Isten hozott, Kedvesem!
Szempillantás alatt a szobában termett, mert már tudta... Ott volt :)

A találkozás

Tavaszi napsütésben sétált a lány, mikor meglátta sötétlő alakját a fa alatt. Mosolyt csalt ajkára a karcsú test látványa. Szíve megdobbant, mikor látta, észrevette őt, és ránézett. Másodpercek töredéke alatt véggigondolta, hogy akár ide is jöhet hozzá, ismerkedni is akarhat, de akár bánthatja is, ha ahhoz van kedve, bár ki tudja, lehet nincs is egyedül... A következő pillanatban már száguldott is felé karcsú teste... A lány szinte földbe gyökerezett az édes borzongástól, mikor mellé ért, s kérdőn vizsgálgatta, szinte érezte a leheletét... Majd továbbállt, mintha nem is érdekelné, mintha csak egy futó elmezavar lett volna nála a pillanat, mikor a kíváncsiság hozzá hajtotta. Kissé borzongó érzéssel lépett tovább a sétányon a lány. És leste, jön-e utána. Jött. Tisztes távolságban, de követte... Néha elékerült egy-egy bokornál, és csak nézte, nézte, míg elahalad mellette... Szemében pajkosság volt, ugrásra készen állt, megfeszültek az izmai... De nem csapott le... Ismét árnyékká vált. A sétány végén beállt a lány elé, peckesen, határozottan. A lány megtorpant. Erre nem számított. Erre a szemtől szembeni helyzetre. Majd rámosolygott, s épp szólni szeretett volna, nyitotta az ajkait, mikor ő hírtelen ráugatott, majd sarkon fordult, s elrohant.. Ő, a fekete schnauzer...

Szösszenet 8.

Hétfő reggeli csúcsforgalomban sietett munkába. Lassított az átjáró fele közeledve, s mivel állt egy férfi a járdán, előnyt adva megállította az autót. De a férfi nem mozdult. Csak nézte őt. Vállat vonva továbbhajtott.
Kedd reggel ismét lassított az átjárónál, páran át is mentek, majd meglátta a férfit, aki szintén csak állt, nézte, de nem ment át. Szerdán ismét csak állt és nézett. Csütörtökön reggel már mosolygott is, de most sem mozdult. Pénteken, mintha a fejével köszönésfélét biccentett volna...
Izgatottan várta a hétfőt. És igen, ott állt! Pedig az eső zuhogott... ő mégis mosolygott. De nem ment át az átjárón. Nem volt kétséges számára, hogy kedden is látni fogja. Lassan biztos ponttá vált az életében. Izgalmas és sejtelmes volt... mért áll ott, s mért mosolyog, s főleg, mért nem megy át? Biztos vár valakit... aki felveszi, munkába viszi. Vagy netalán mozgássérült, s a megfelelő járművet várja, vagy a segítőjét? Sok lehetőség lehet... Még az is átfutott a gondolatai között, talán valamiféle álruhába bújt forgalmi rendőr.
Szombat reggel nem bírta már... muszáj volt elinduljon, s arra menjen... És ott volt, ott állt, várta, nézett... Hirtelen mozdulattal lehúzott, pont előtte állt meg. Leeresztette az ablakot, s kicsit kacér mosollyal megkérdezte: "Csak nem engem vár, uram?"
Jött is a válasz: "Téged várlak! Mint minden egyes reggel, mikor másodikos korunkban iskolába mentünk. Szótlanul, egymás után... 3 teljes éven át..."

Meghívtam egy kávéra :)

BÚÉK

Örömtelibb, vidámabb új évet kívánok, s ne feledjük, az új év sikere rajtunk múlik, hogy hogyan állunk ki az ügyeinkért, hogyan dolgozzuk fel a sérelmeket, hogyan állunk harcba, ha kell, s hogyan szeretünk, ölelünk, de legfőképpen az, hogyan tudunk hálásak lenni azért, amink van! 

Szösszenet 7.

A lány kikapcsolta mikrofont. Véget ért az éjjeli műsor. Hátradőlt, azon merengett, miért volt olyan különleges ez a karácsony este? Alig volt betelefonáló. Közülük egy sem oly mértékben magányos, hogy öngyilkos szándékokról kellett volna lebeszélnie. A kávés pohárért nyúlt. Üres volt. Amúgy is hideg lenne már, gondolta. Épp megszületett a gondolat a fejében, hogy szedelőzködnie, indulnia kéne, mikor megcsörrent a telefon. Automatikusan nyúlt érte, nem is gondolva arra, hogy letelt már a műsoridő. Egy rekedtes, de fiatal férfi hang szólalt meg. Csak akkor ugrott be, hogy már úgymond munkaidőn kívül járnak, mikor a srác habozva bocsánatot kért, hogy adás alatt nem merte zavarni, csak így, kétfülközt. A lány a meglepettségtől, ami nem volt szokásai között, egy szót sem tudott szólni. A srác zavarában elhadart valamit, hogy biztos siet, s neki is dolgoznia kéne. De a lány ismerte már az ilyen segélykérő lerázós technikákat. És jól begyakorolt stílusában, beszéltetni kezdte. Néhány esetlen mondat után szóba került, hogy a fiú egy kávézóból hívja. A lány, már nem is emlékszik, miért hagyott fel a módszereivel, s kezdett ő mesélni, hogy van egy presszó, ahonnan este venni szokta a kávéját mielőtt a rádióstúdióba indul. A hely nem valami forgalmas, vagy menő hely, viszont van ott egy srác... aki nemcsak, hogy olyan kávét főz, hogy annál jobbat még nem ivott, de az az emberség, ami a tekintetéből áramlik, az valami megmagyarázhatatlan. Kuncogva mondta, hogy az első pillanattól kezdve mindig így köszöni meg a kávét: "Köszönöm, zöldszeműm!" Még csacsogott volna tovább, mikor megszólalt a srác: "Köszönöm, megmentetted az életem!" Majd letette a kagylót. A lány leforrázva, értetlenül ült ott...  Hazafele menet a megszokottól eltérően benyitott a presszóba, kért egy kávét. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette megköszönni. A srác kissé rekedtes hangon utána szólt... "Szívesen! Bár ma már egyszer megköszönted a telefonban..."

Gondolataim így karácsony hajnalán...

Az elmúlt napokban, ahogy egyre közeledett a karácsony, egyre nőtt bennem is a feszültség. Annyi elvégzetlen dolog volt még. A rengeteg tervet pillanatokon belül módosítani, ritkítani kellett, végül már csak a túlélésre játszottam, ez volt az érzésem. Merő időpocsékolásnak tűnt az egész karácsonyi készülődés, hisz látszatja nem volt. Se rend, se sütik, se megírt mézeskalács... semmi nem volt, sőt, az ablakok is koszosak :P Természetesen a  nyugtalanságommal egyenes arányban nőtt a türelmetlenségem, amit a gyerekeim sínylettek meg. És akkor döntöttem. És ami a döntésemet megelőzte, az egy felismerés, miszerint karácsony nem csak a szeretet ünnepe, szülinap is egyben...   Nem számítanak a külsőségek! Kit érdekel, hogy egy ajándék be van-e csomagolva, ha azt pont neki, pont az ő ízlése szerint, pont az ő személyiségére passzolóan van összeállítva. Hiszem, hogy a karácsonykor ünnepelt szülinap által mi pont ilyen testreszabott, nekünk való ajándékot kapunk, a legnagyobbat!
Nagylányom a minap esti imádság közben vette fel, hogy kérdezzük mag az Úr Jézust, milyen tortát szeretne szülinapjára :) Nos, igen, ő rátapintott a lényegre. Akiket megajándékozunk, azokra odafigyelünk, megérdeklődjük, minek örülnének. De az igazi ünnepeltet megkérdeztük vajon, mit szeretne tőlünk? Megkérdezheténk naponta... de legalább egyszer egy évben, ilyenkor, a szülinapján!

Égő, élő gyertya

Úgy látszik, ez a nosztalgia, archívumok felidézésének a hete :P Ismét találtam valamit, ami az enyém :) Én írtam. S bár az ihletet adó momentum fájdalmas, azért büszke vagyok az írásomra! Olvassátok, szeretettel hoztam!
2004. decemberében jelent meg, az ErdelyMa portálon. (A két cím nem egyezik, mivel a szerkesző változtatott rajta. Itt az általam adott címmel teszem közzé. )


Égő, élő gyertya


Szombat este nagy lelkesedéssel és bizakodó reménnyel tettünk gyertyát az ablakba. Aztán egész éjjel égett és vasárnap is egész nap. Olyan büszke voltam kicsiny fényére! Ahogy táncot járt a csöppnyi láng, mintha örömtánc lett volna. Büszkén feszítette magát, nyújtogatta lángját egyre magasabbra.

Ám néha összegörnyedt, mintha terhet róttak volna vállára. Vagy csak szégyenkezett, mert körülötte a szomszédos tömbházakban sehol nem égett más láng? Egyedül volt, ez néha büszkévé tette, néha elbizonytalanította. De nem törte meg!

Csak vasárnap este jöttem rá, hogy tánca haláltánc volt.

Vasárnap este 8 óra tájban kialudt. Pedig még volt benne erő – viasz - éghetett volna… de kialudt. Mintha tudta volna, már nincs értelme az életének, a munkájának. Eddig figyelmeztetett, emlékeztetett, reményt éltetett, de már mindennek vége. Hiába égtek a kis őrtüzek az ablakokban, hiába zúgtak Erdély-szerte a harangok...

A gyertyacsonkot elteszem, hadd emlékeztessen! Lehet, egyszer még előkerül, beolvasztjuk és új gyertya születik belőle, ami szintén buzdítani fog egy másik nemes ügy végrehajtására. De lehet, hogy a gyújtózsinórt fogja lángra lobbantani...

A magyarságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha másfélmillió csonkaországinak nem kellünk, ötnek meg mindegy, hogy vagyunk-e, egyáltalán. Mi elsősorban erdélyiek vagyunk, itt kell összefognunk nemzetünkért, itt kell megtartanunk magyarságunkat. Itt kell harcolni a jövőért! Egyszer majd a csonka-magyar is ráébred, hozzánk akar tartozni, és akkor ő fog jönni, és mi befogadjuk!

De jövőre nem csak június 4-én viselünk majd gyászt, hanem december 5-én is.

Soós Kata, egyetemi hallgató
Kolozsvár

Szösszenet 6.

Unalmas, őszi délután volt. Zötyögött a buszon, keresztül az esőáztatta városon. A busz néha megállt, kinyíltak az ajtók, és az embertömeg jelentős része kicserélődött. Egyik megállóban azonban valami hihetetlen dolog történt. Egy csuklya alól kivillant egy szempár. Azonnal felismerte. Nem tudta eldönteni hírtelen, hogyan is reagáljon, csak bámulni tudott. Majd mire a szempár észrevette volna, sikerült összeszednie magát, s már nem bámult zavarbaejtően. A gondolatok forgószélként kavarogtak a fejében. Majd a szempár ránézett. Azonnal észrevette, hogy a szempár tulajdonosa is meglepődött. Elkapták a tekintetüket, majd lopva ismét egymásra néztek. Ezt a kamaszos pillantgatást megismételték még párszor. Majd a szempár tulajdonosa hozzá lépett, s megkérdezte, hol is találkoztak már, hiszen biztos benne, hogy látta már ezt a két csodálatosan mosolygó szemet.  A lába földbe gyökerezett. Azt hitte a bámulása hatására ébredt fel az érdeklődés a szépszeműben. Nagyon rémülten, alig hallhatóan, mégis határozottságot sugallóan elevenítette fel a találkozást: "Én is láttam már ezt a szempárt. Bele is vesztem azonnal a ragyogásába. Hírtelen kitárult a világ, mikor a szemekbe néztem, senki nem volt már körülöttünk, minden megszűni látszott, és olyan csöndes, nyugalmas és bíztató volt minden. Maga volt a tökély az a pár perc, amíg a szemek tükrében eltűnhettem." A szépszemű teljesen rácsodálkozott. Olyan őszinteséggel szólt az ajkairól a szó, hogy ő beleborzongott. Hasonló élményről számolt be... de nem tudta mihez kötni, sem időben, sem helyileg, s emiatt szinte zavarba jött, amiért ezt a beszélgetést kezdeményezte. Egy ilyen élmény körülményeit nem felejti csak úgy el az ember... ő mégsem tudott visszaemlékezni. Egy darabig még álltak, bámultak egymás szemébe, majd neki le kellett szállni. De mielőtt kilépett a buszból, visszakacsintott, s csak ennyit mondott: "Én ezzel a szempárral egyik visszatérő álmomban szoktam találkozni!"

Szösszenet 5.

A beszivárgó reggeli napfény ébresztette. Nyújtózott egyet, bár szívesen sütkérezett volna a nyári napfürdőben. Szétnézett a szobában, mosolyogva vette tudomásul, hogy míg pihentető álmát aludta, semmi és senki nem változott :)
Betéblábolt a fürdőbe. Frissitő zuhany után a kávéfőzés is kellemesebben telik. Előkészítette a reggelihez valókat a család többi tagjának. Bekapcsolta a tévét, belenézett a hírekbe. Meglocsolta a virágokat.
Szerette a szombatot, olyan nyugalom honolt otthon reggel.
Elpakolt néhány este kinnfelejtett játékot. Megleste a gyerkőcök későreggeli álmát. Majd ablakot nyitott a nappaliban. A beáradó napfény valósággal cirógatta, s hívogatta a szabadba.
Hirtelen eldöntötte, sétálni, vagy az is meglehet, hogy futni fog egyet ezen a verőfényes nyári reggelen. Hamar felhúzta a sportcipőjét, s már libbent is ki az ajtón...


...és mielőtt végleg lezuhant volna a küszöböt átlépve, belehasított a valóság: hiszen ő csak egy, a polcon álldogáló babaház fababa lakója...

Szösszenet 3.

Leült. Belebámult a semmibe. Hirtelen meglátta a kislányt, amint a hintán ülve mosolygott felé. Az őszi szél a hajába kapott, összekuszálta. De ez a lánykát csöppet sem zavarta a boldog hintázásban. A szél ismét próbálkozott, ezúttal rozsdaszínű leveleket kavart föl, egész a lányka arcáig, s megcsiklandozta. A kislány pajkosan nevetett, majd végigsimította az arcát. Roppant kecses volt ez a mozdulata. Igazán nőies. A szél most a lányka ruhájával kezdett ki, csak úgy omlott a sok fodor... mintha a tenger hullámait látná, szinte a sós tengerillatot is érezte már az orrában. Ekkor kandikált elő egy napsugár. A lányka vöröses barna haján gyöngyözve csillant fel a fény. Majd tovasiklott az arcán, nyakán, karján. Ahogy libbent a hinta, minduntalan bejárta a fény a lánykát, a hajától az ujjakig. Tetszett neki a nap meleg cirógatása. Még jobban megtelt élettel, és már-már éneklésbe kezdett. Szinte hallotta is a lány vidám őszi dalocskáját... elképzelte, milyen a hangja, amint nyitotta az ajkait, hogy dalra fakadjon.
Meglepetésére egy ismerős hang szólalt meg: "Bajcsy-Zsilinszky út... " Ebben a pillanatban a hintázó kislány a könyv borítóján eltűnt egy korosabb hölgy szatyrában, majd a hölgy leszált a metrórol szatyrostól, könyvestől, kislányostól, szélfuvallatostól...
Ő pedig ott maradt, űr keletkezett a lelkében, mely egy hintázó kislány alakját formázta...