A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,

s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

Írta: Weöres Sándor

A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
(Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyvéből)

Sokadik szösszenet - befejezés

(Ez a szösszenet még annak idején a Sokadik szösszenet után pár nappal született meg a fejemben. Akkor nem volt erőm leírni, önámításnak éreztem és túl csöpögősnek. Azóta kicsit változott a véleményem róla, ezért most megosztom :) )

Hiába győzködte magát, hogy jó döntés volt elhajítani a kis követ... nem volt nyugodt a lelke. A nyugis legénylakás már nem volt nyugis, a barátok már nem tudták felvidítani tartósan. Állandó hiányérzetét nem tudta betölteni semmi. Vergődött álmában, kínlódott nappal a gondolatok cikázásában. Míg egy nap nem bírta tovább, s bevallotta önmagának, mit is szeretne: visszaszerezni azt az életet adó csillogást. Ettől kezdve semmi sem állíthatta meg, az írószere szinte a levegőben megállt, a szék, az iratok az iroda padlóján hevertek szanaszét a gyors mozdulataitól, amint kirobogott az épületből... egyenesen oda, ahol pár napja elhajította...
Szíve olyan hevesen dübörgött, az volt az érzése, az egész városban hallatszik! Félelemmel vegyült várakozás volt benne... mi van, ha már más rátalált, mi van, ha nem fogja ott találni? Szíve összeszorult a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ahogy közeledett, gyerekhangokat hallott, majd megpillantott két vidám lánykát, amint a padon ülve mondókáznak, s nevetgélnek. Eleinte csak futólag észlelte őket, majd megütötte a fülét a beszédük. Csillogásról, fényről, szépségről beszéltek, mint akik valamit néznek, s abban gyönyörködnek... amint a fényt szanaszét szórja, s szinte melegíti a lelkük. Hirtelen megtorpant. Rádöbbent, hogy a lánykák megtalálták azt a kincset, amit ő keresett.
Megmagyarázhatatlan düh fogta el, legszívesebben kitépte volna a kezükből, amit magáénak hitt... Aztán elszégyellte magát... hiszen az a kő senkié, legalábbis az övé nem... mert ő eldobta magától. Mégis úgy érezte, nem mondhat le róla, meg kell próbálnia elkérni, vagy ha kell, akármit megad érte, csak ismét a nap felé fordítva átnézhessen rajta.
Kicsit sután, kicsit izgatottan, de reményteli szívvel lépett közelebb a padhoz, és szólította volna meg a neki háttal ülő lánykákat. Ekkor látta meg, mit is néznek azok, miről is beszélnek. Jobban mondva, kiről. Egy nő gugolt előttük, vele játszodtak. A csalódás szinte kettéhasította a szívét, nem erre számított... egy lányaival mondókázó anyukára... Épp indulni akart volna, mikor a nő ránézett, és ő elkapta a tekintetét.
Ekkor értett meg mindent. Mert meglátta a szemekben a lila kő összes fényét, csillogását, életerjét.
Őt kereste!

Szösszenet 19.

Különösen madárcsicsergős reggelre ébredt. Vidáman csinosította magát, majd kilibbent az utca forgatagába. Mosolyogva tekintett körbe, úgy érezte, minden és mindenki vidámságot sugároz. Jól érezte magát, vidám és derűs volt. Amint a kirakatok előtt haladt, feltűnt neki egy karcsú alak körvonala. Egy utcával arrébb ismét látta egy ablakban tükröződni alakját. Hátra pillantott, de az illető épp belépett egy oszlop takarásába. Valami furcsa kíváncsiságot érzett... tudni akarta véletlen csupán, vagy az illető követi őt. Pár lépés után hirtelen és határozottan fordult meg, így a srác nem tudott menedéket találni, és teljes valójában láthatta... Sármos volt, erős, magas, kedélyes küllemét még derűsebbé tette a kissé zavarbaejtő pillantása. Halvány mosoly futott át mindkettejük arcán... majd a lány tovább indult.
Még jópárszor megleste útja során, hogy lassan árnyékává váló hűséges követője ott van-e még... Már kezdte is élvezni ezt a finom kis hajszát. Néha-néha már szinte incselkedett is. Egy pillanatra azonban kizökkent ebből a kis játékból, és akkor eltűnt a srác alakja. Sehol sem látta... Lépett még néhányat, de nem bukkant föl sehol... Szinte megrémült, hogy elvesztette. Megfordult, és megszaporázta lépteit. A kétségbeesés lassan kezdett a vállára telepedni. Aztán egyszercsak ott volt... megpillantotta egy zöldségárus pultjánál. S most hiretelen a lány lépett egy autó fedezékébe. Majd óvatosan követni kezdte a srácot. Ő valamit megérezhetett, mert egyre nyugtalanabbul szaporázta lépteit, lopva hátra-hátra pillantva... Majd megpillantotta a lányt, a lány is látta, lebukott. A srác ebben a pillanatban felugrott a buszra, ami már indult is. A lány ott állt a megállóban, és szomorkásan nézett a busz után. Ezt a játékot nem ő nyerte...
Búsan ballagott hazafele. Az ajtón belépve úgy érezte, megfolytja az otthoni levegő. A magány és a semmittevés illatát ontotta szerteszét a hangulatos kis lakása. Pedig más napokon a napsugár-melegítte levegő oly kellemes volt számára. Azonnal az ablakhoz lépett, s erőteljes mozdulattal tárta ki. Szinte a lélegzete is elállt, mikor a szemközti házban, a szemközti ablakban meglátta a karcsú alalkját, zavarbaejtő pillantását és a csábító mosolyát. A győzelem huncut csillogásával a szemében integetett a lánynak...

Szösszenet 18.

Izgatottan készült az estére. Remélte, hogy vidám, nevetős, kellemes lesz. Nem csalódott. Aki ilyen kedves számára, az nem lehet rossz társaság még egy hideg estén sem :) Nevettek, tekeregtek...
Akkor pillantotta meg, ott volt egy karnyújtásnyira tőle. Azonnal megtetszett neki, érezte is a kölcsönös vonzódást. Kacéran szemezett vele. Majd gyors fontolgatás után úgy döntött, megszerzi!
Megtette hát az első lépést. Majd végigsimította a kezét rajta. Abban a pillanatban érezhette is az ölelését, ahogy egészen átfonta a testét, megmelegítve fáradt, fázós porcikáit. Azonnal tudta, ez nem csak egy futó kaland, egy röpke próbálkozás lesz. Érezte, ez a melegség tartós lesz, és hosszútávú.
Már alig várja a téli sétákat, hogy a zord időben is hozzásímulhasson, s érezhesse azt a mindent elárasztó melegséget, amire szüksége van.
Még soha nem érzett ilyen hódítási vágyat egyetlen téli dzsekije iránt sem!

Szösszenet 17.

Valamikor tavasszal találkoztak először. Szerelem volt első látásra! Rengeteg időt töltöttek együtt a hűvös estéken. Aztán jött a nyár, s mindennap rámosolyoghatott, bár néha elmélázott azon, mért is van még itt vele, hiszen máshol is lehetne. Aztán egy meleg nyári estén született egy döntés, és félre állította... Ne legyen a látókörében, gondolataiban sem. Hisz nem volt rá szüksége már.

És most megérkezett az ősz... Hidegek és sivárak az esték. Hiányérzete volt. Fázott. Egyedül volt... Akkor jutott eszébe, hogy talán megkereshetné, talán ismét jó lenne együtt. Bepillantott a megszokott helyekre, de nem találta.  Törte a fejét, mi tévő legyen, hol keresse? Egyre elszántabban, egyre kétségbeesettebben kutatott utána. 

Még volt egy utolsó reménysugara... egy eldugott kis hely... ami számára is mindig megnyugvást és békét hozott. Bepillantott, és ott volt! Rátalált!

Gyermeket meghazudtoló örömujjongás közepette húzta fel lábára a bundás, bőr mokaszint!

Szösszenet 16.

Csípősen hideg lett az este. Körülötte mindenki szaporázta lépteit. Csak ő álldogált ott a téren. Szívébe félelemmel vegyült várakozás lopózott. Tudta, hogy sorsdöntő találkozás vár rá. A pillanatok komótosan vánszorogtak, percekké alakulva oly lassan, hogy az már örökkévalónak látszott. Egy pillanatra átsuhant a gondolatai között egy borzongássá alakult érzés: nem fog eljönni! A borzongást azonnal ráfogta az épp feltámadt szélre, a gondolatot meg elhessegette. És ismét várt. A feszültség már vibrált minden porcikájában, legszívesebben felpattant volna egy üstökösre, s körbeszáguldott volna az éterben... egyenest a semmibe.
Épp beleélte magát a semmi közepén való lebegésbe, mikor valami visszarántotta a valóságba: meglátta ismerős alakját. Közeledett... felé. Szíve nem tudta eldönteni, maximális fokozaton dübörögjön, vagy kihagyjon. A távolság csökkenése egyre bizonytalanabbá tette. Szeretett volna messzire futni... úgy érezte, nem fog helytállni. Zakatoltak a gondolatok, menekülő stratégiákat fontolgatott... De már késő volt... csak néhány lépés választotta el őket egymástól... És akkor hirtelen mély nyugalom szállta meg, és szája mosolyra nyílt. Tett egy lépést felé...
Ekkor lépett elé a srác, aki elkapta a közeledő piroskockás szoknyás derekat, magasra röptette, szinte táncoltatta, ölelte, csókolta.
Ő pedig állt, nézte... és tudta, elkésett. Ma is.

Szösszenet 15.

Mikor meglátta, tudta, egymásnak teremtették őket. Bizsergést érzett a szíve tájékán, majd enyhe, kellemes borzongás futott át az egész testén. Minél inkább nézte, annál biztosabb volt benne, hogy összetartoznak ők ketten. Aztán erőt vett magán, és továbbment. De másnap újra arra kanyarodott, hátha látja ismét. És ott volt! Mintha őt várta volna... így közelebb merészkedett, sőt, lopva meg is érintette.
Pár nap szünet után ismét összejött a találka. Most már határozottan incselkedett vele egy darabig, majd óvatosan megsimogatta, cirógatta. Próbálgatták, összeillenek-e. És minden klappolt.
Így megszületett az elhatározás: megvette álmai cipellőjét :)

Szösszenet 14.

Váratlanul jött a hír. És az addigi lelkesedése romokban hevert... Azt sem tudta, akkor most mit kell intézkedni, s főleg mikor. Az agya pörgött, de még nem jutott semmire. Aztán, az idő múlásával ismét visszatért a hidegvére, és tudott tisztán gondolkozni. Semmi nincs veszve... kisebb-nagyobb átszervezés, de az ügy jó úton halad. Pár megoldási forgatókönyv már ott pihent az agyában.
Ugyanakkor elhatározta, felháborodásának is hangot fog adni. Mégsem tűrheti, hogy terveit ilyen lazán keresztülhúzzák!
Mire a tettek mezejére léphetett, már kívülről fújta, mit hogyan fog előadni. És aztán a tipikus bájos női hang, miszerint választhat nyelvet, majd türelmet kér a várakozáshoz... nos, ilyenkor szokott a plafonra mászni tehetetlenségében.
De mire feltúrbózhatta volna magát, végetért az andalító zene... és megszolalt a hang.
Olyan mélyen elbűvölte, hogy alig tudott megszólalni, és a nevét is csak makogta. De a hang olyan megnyugtató és magával ragadó volt... az összes mérge, felháborodása elszállt. És csak hallgatta és hallgatta a felkínált lehetőségeket, nem tudott betelni a hanggal. Sokmindenre rákérdett, hogy beszéltesse a hangot. Aztán kiderült, van idő a döntést meghozni, így kedélyesen elbúcsúzott. És persze eljátszott a gondolattal, mily jó lenne pár nap múlva ismét ezzel a HANGgal beszélgetni!

Szösszenet 13.

A lemenő nap sugarai világították meg a könnyekkel küzködő szempárt. Ahogy a lányra nézett, az volt az ember érzése, valami nagyon fájdalmas dolog lehet közöttük. A lány próbált bohóckodni, hogy felvidítsa. Majd hozzásimult, felnézett a könnyes szemekbe, huncutul belekacsinott, és csókolt. Hosszan, szenvedélyesen. Könnyes szemek szinte azonnal száradni kezdtek, s lassan visszatért az élet, a csillogás beléjük. De a forró csók véget ért... És a mosolygós szem pillanatokon belül ismét fájdalommal telivé vált. A lány tovább kacérkodott... kendőjét a fiú nyaka köré csavarta, majd a derekukat kötötte össze. Egészen belefeledkezett már az incselkedésbe, mikor a busz lomhán csikorogva megállt melletük. Egy gyors csók, és jelentőségteljes pillantás, és már ugrott is a buszra a lány. A fiú valósággal szétesett a fájdalomtól.
És ekkor hallottam meg a lány hangját: - Óóóó, édes, hisz reggel látjuk egymást a suliban! Bírd ki addig nélkülem!