Néha úgy érzem, meg kell osztanom a gondalataimat másokkal. De ne kérdezd, miért... talán, hogy jobban megismerjenek?! Ki tudja... és azt sem tudni, kell-e ez nekem... De belevágok!

2016. október 25., kedd

Szösszenet 24.

    Esős, őszi délután volt, álmosan, nyúzottan szállt fel a buszra. A nyirkos ablaknak nyomta homlokát, hagyta, hogy a zötyögés elnyomja a fejében zakatoló barátságtalan gondolatokat.
   Az egyik megállóban többen szálltak fel, ezért kicsit arréb böködték őt is, de nem nézett rájuk. Ekkor szólalt meg a jól ismert, régen szívébe zárt, azóta sem feledett hang, amiről néha már azt hiszi, csak álom és képzelet volt, s talán nem is volt soha tulajdonosa a hangnak. Most megszólalt mögötte:
- Hűű, micsoda meglepetés, ezer éve nem láttalak!
   A hidegrázás és a forróság egyszerre rohangált a testében, füle kattogott, szíve hol kihagyott, hol majd kiugrott a mellkasából. Érezte, elájul, ugyanakkor majd kiugrott a bőréből. Szinte érezte a nyakán, tarkóján a símogató hangok kísérte langyosan csiklandós leheletet, mint valamikor régen... igen, tehát mégsem álom, képzelgés volt a közelsége, mégis volt egy hús-vér ember a hangok mögött annak idején. És most itt van mögötte! Ugyanolyan zavarbaejtő kedvességgel cseng a hangja, szívet melengető búgással. Szemébe könny tülekedik, nem is tudja, merjen-e megfordulni, vajon nem illan-e el a pillanat, vajon nem a képzelete veszi palira, mint az elmúlt években annyiszor, mikor egy-egy illatban, villanásnyi emlékképben vélte felfedezni őt.
Nem, nem, ez most valóság, hisz a busz zötyög, az ablak hideg a homloka alatt, a hang szinte megállt a levegőben, és mintha kérdőn nézne rá, miért nem fordul már meg... Nem meri megtenni, fél a viszontlátástól, tudja, elragadnák az éveken át visszafolyott érzelmek, attól is fél, mi van, ha nem egyedül áll ott, ha van vele valaki, aki szorosan öleli, és szerelmesen néz rá. De ha nem fordul meg, talán örökre elveszíti a lehetőséget is, hogy viszontláthassa. Meg kell tennie. Vacillál és győzködi magát, és ismét nem mer, majd ismét mozdulna.
   Végül vesz egy nagy lélegzetet, és fordulna a hang irányába. Ekkor szólal meg mellette egy csengő, életerős hang: - Óóóó, te vagy az? De jó újra találkozni! Mi van veled mostanában, merre, kivel? ...és csilingelő hangon nevet.

    A villám nem tud akkorát csapni, mint egy ilyen felismerés, hogy a kedves szavak nem neki szóltak. És már nem fordul tovább, visszanyomja homlokát a nedves ablakhoz.