Komoran állt a téren, nézte a járókelőket. Nagy volt a sürgés-forgás, sokan kerültek a látókörébe, figyelgette őket.
Egyszer azonban megpillantotta őt. Mosolya valahogy kivált a tömegből, s amint a tekintetét rá emelte, érezte, megborzong a pillantásától. Ő mosolygott, és mondott valamit a mellette állónak, majd együtt néztek rá, megint csacsogtak, megint néztek.
De volt valami kacér a pillantásában, amit nem tudott megfejteni. Az a melegség azonban, ami a tekintetéből áradt, mikor rá emelte azt... teljesen feltüzelte hideg szívét, és rendesen érezte, amint földbe gyökerezik a lába. A tömeg egyre nagyobb lett a téren, és néha már-már szem elől tévesztette őt. Ekkor határozta el, mégiscsak megteszi, odamegy hozzá, mert nem akarja elveszíteni. Az ötlet teljesen felvillanyozta, és már lódította volna a lábát....
... rá kellett eszmélnie ismét, hogy ő csak egy szobor egy köztéren.
