Szösszenet 18.

Izgatottan készült az estére. Remélte, hogy vidám, nevetős, kellemes lesz. Nem csalódott. Aki ilyen kedves számára, az nem lehet rossz társaság még egy hideg estén sem :) Nevettek, tekeregtek...
Akkor pillantotta meg, ott volt egy karnyújtásnyira tőle. Azonnal megtetszett neki, érezte is a kölcsönös vonzódást. Kacéran szemezett vele. Majd gyors fontolgatás után úgy döntött, megszerzi!
Megtette hát az első lépést. Majd végigsimította a kezét rajta. Abban a pillanatban érezhette is az ölelését, ahogy egészen átfonta a testét, megmelegítve fáradt, fázós porcikáit. Azonnal tudta, ez nem csak egy futó kaland, egy röpke próbálkozás lesz. Érezte, ez a melegség tartós lesz, és hosszútávú.
Már alig várja a téli sétákat, hogy a zord időben is hozzásímulhasson, s érezhesse azt a mindent elárasztó melegséget, amire szüksége van.
Még soha nem érzett ilyen hódítási vágyat egyetlen téli dzsekije iránt sem!

Szösszenet 17.

Valamikor tavasszal találkoztak először. Szerelem volt első látásra! Rengeteg időt töltöttek együtt a hűvös estéken. Aztán jött a nyár, s mindennap rámosolyoghatott, bár néha elmélázott azon, mért is van még itt vele, hiszen máshol is lehetne. Aztán egy meleg nyári estén született egy döntés, és félre állította... Ne legyen a látókörében, gondolataiban sem. Hisz nem volt rá szüksége már.

És most megérkezett az ősz... Hidegek és sivárak az esték. Hiányérzete volt. Fázott. Egyedül volt... Akkor jutott eszébe, hogy talán megkereshetné, talán ismét jó lenne együtt. Bepillantott a megszokott helyekre, de nem találta.  Törte a fejét, mi tévő legyen, hol keresse? Egyre elszántabban, egyre kétségbeesettebben kutatott utána. 

Még volt egy utolsó reménysugara... egy eldugott kis hely... ami számára is mindig megnyugvást és békét hozott. Bepillantott, és ott volt! Rátalált!

Gyermeket meghazudtoló örömujjongás közepette húzta fel lábára a bundás, bőr mokaszint!

Szösszenet 16.

Csípősen hideg lett az este. Körülötte mindenki szaporázta lépteit. Csak ő álldogált ott a téren. Szívébe félelemmel vegyült várakozás lopózott. Tudta, hogy sorsdöntő találkozás vár rá. A pillanatok komótosan vánszorogtak, percekké alakulva oly lassan, hogy az már örökkévalónak látszott. Egy pillanatra átsuhant a gondolatai között egy borzongássá alakult érzés: nem fog eljönni! A borzongást azonnal ráfogta az épp feltámadt szélre, a gondolatot meg elhessegette. És ismét várt. A feszültség már vibrált minden porcikájában, legszívesebben felpattant volna egy üstökösre, s körbeszáguldott volna az éterben... egyenest a semmibe.
Épp beleélte magát a semmi közepén való lebegésbe, mikor valami visszarántotta a valóságba: meglátta ismerős alakját. Közeledett... felé. Szíve nem tudta eldönteni, maximális fokozaton dübörögjön, vagy kihagyjon. A távolság csökkenése egyre bizonytalanabbá tette. Szeretett volna messzire futni... úgy érezte, nem fog helytállni. Zakatoltak a gondolatok, menekülő stratégiákat fontolgatott... De már késő volt... csak néhány lépés választotta el őket egymástól... És akkor hirtelen mély nyugalom szállta meg, és szája mosolyra nyílt. Tett egy lépést felé...
Ekkor lépett elé a srác, aki elkapta a közeledő piroskockás szoknyás derekat, magasra röptette, szinte táncoltatta, ölelte, csókolta.
Ő pedig állt, nézte... és tudta, elkésett. Ma is.

Szösszenet 15.

Mikor meglátta, tudta, egymásnak teremtették őket. Bizsergést érzett a szíve tájékán, majd enyhe, kellemes borzongás futott át az egész testén. Minél inkább nézte, annál biztosabb volt benne, hogy összetartoznak ők ketten. Aztán erőt vett magán, és továbbment. De másnap újra arra kanyarodott, hátha látja ismét. És ott volt! Mintha őt várta volna... így közelebb merészkedett, sőt, lopva meg is érintette.
Pár nap szünet után ismét összejött a találka. Most már határozottan incselkedett vele egy darabig, majd óvatosan megsimogatta, cirógatta. Próbálgatták, összeillenek-e. És minden klappolt.
Így megszületett az elhatározás: megvette álmai cipellőjét :)

Szösszenet 14.

Váratlanul jött a hír. És az addigi lelkesedése romokban hevert... Azt sem tudta, akkor most mit kell intézkedni, s főleg mikor. Az agya pörgött, de még nem jutott semmire. Aztán, az idő múlásával ismét visszatért a hidegvére, és tudott tisztán gondolkozni. Semmi nincs veszve... kisebb-nagyobb átszervezés, de az ügy jó úton halad. Pár megoldási forgatókönyv már ott pihent az agyában.
Ugyanakkor elhatározta, felháborodásának is hangot fog adni. Mégsem tűrheti, hogy terveit ilyen lazán keresztülhúzzák!
Mire a tettek mezejére léphetett, már kívülről fújta, mit hogyan fog előadni. És aztán a tipikus bájos női hang, miszerint választhat nyelvet, majd türelmet kér a várakozáshoz... nos, ilyenkor szokott a plafonra mászni tehetetlenségében.
De mire feltúrbózhatta volna magát, végetért az andalító zene... és megszolalt a hang.
Olyan mélyen elbűvölte, hogy alig tudott megszólalni, és a nevét is csak makogta. De a hang olyan megnyugtató és magával ragadó volt... az összes mérge, felháborodása elszállt. És csak hallgatta és hallgatta a felkínált lehetőségeket, nem tudott betelni a hanggal. Sokmindenre rákérdett, hogy beszéltesse a hangot. Aztán kiderült, van idő a döntést meghozni, így kedélyesen elbúcsúzott. És persze eljátszott a gondolattal, mily jó lenne pár nap múlva ismét ezzel a HANGgal beszélgetni!