Leült. Belebámult a semmibe. Hirtelen meglátta a kislányt, amint a hintán ülve mosolygott felé. Az őszi szél a hajába kapott, összekuszálta. De ez a lánykát csöppet sem zavarta a boldog hintázásban. A szél ismét próbálkozott, ezúttal rozsdaszínű leveleket kavart föl, egész a lányka arcáig, s megcsiklandozta. A kislány pajkosan nevetett, majd végigsimította az arcát. Roppant kecses volt ez a mozdulata. Igazán nőies. A szél most a lányka ruhájával kezdett ki, csak úgy omlott a sok fodor... mintha a tenger hullámait látná, szinte a sós tengerillatot is érezte már az orrában. Ekkor kandikált elő egy napsugár. A lányka vöröses barna haján gyöngyözve csillant fel a fény. Majd tovasiklott az arcán, nyakán, karján. Ahogy libbent a hinta, minduntalan bejárta a fény a lánykát, a hajától az ujjakig. Tetszett neki a nap meleg cirógatása. Még jobban megtelt élettel, és már-már éneklésbe kezdett. Szinte hallotta is a lány vidám őszi dalocskáját... elképzelte, milyen a hangja, amint nyitotta az ajkait, hogy dalra fakadjon.
Meglepetésére egy ismerős hang szólalt meg: "Bajcsy-Zsilinszky út... " Ebben a pillanatban a hintázó kislány a könyv borítóján eltűnt egy korosabb hölgy szatyrában, majd a hölgy leszált a metrórol szatyrostól, könyvestől, kislányostól, szélfuvallatostól...
Ő pedig ott maradt, űr keletkezett a lelkében, mely egy hintázó kislány alakját formázta...
