Szösszenet 2

Kinyitotta a szemét. Világos volt, nagyon is. Kicsit morgott is miatta, majd eszébe villant, be kéne erősebben sötétíteni az ablakot. Mozdult, hogy az ablakhoz lóduljon. Akkor vette észre őt, amint békésen alszik. Első meglepettsége után mosoly szaladt át az arcán. Ja, persze... itt van :)

Sikerült csöndben sötétet varázsolni a szobába. Visszabújt az ágyba. Könnyedén kitolta az ébredést, egyúttal a reggelt is. Ő mosolyogva ébredt mellette. 

Ébredés után kávét készített, hisz az neki fontos reggel, és valami harapnivaló sem árthat, gondolta. Néha elmosolyodott, mikor eszébe jutottak az esti beszélgetések, mikor még félálomban is nagyon filozofáltak valamiről. 

Kellemes volt így a reggel, csevegve, együtt reggelizve, ami lassan ebédidőre tolódott át. Olyan nyugodt volt minden. Nevettek még apróságokon, de elhangzottak komoly és mélyreható gondolatok is. Volt mikor csak nézelődtek... egymásra is. 

Aztán neki indulnia kellett. Sajnálták mindketten, hisz rövid volt ez az éjszaka...
Kedvesen intett felé, puszit is cuppantott, majd lehajtotta a laptop képernyőjét, és így ő eltűnt.

A csend belehasított a realitásba :)

Szösszenet

Belépett az ódon iskola kapuján. Első munkanap... tanévnyitó, hatalmas tömeg... Viszolygott kissé a tömegtől, a sok műmosoly látványától. Ott kóválygott a folyosókon, köszöntötte az ismerősöket, fecsegett semmiségekről. És akkor meglátta! Valami fantasztikus borzongás fogta el... Az a dióbarna haj, azok a fekete szemek, azok a csábosan bájos arcvonások... mintha nem telt volna el 20 év azóta. Teljesen megbabonázva érezte magát. Lehetetlen, hasított bele a felismerés... Hisz 20 éve nem látta! Neki is változnia kellett, felnőtté válnia, férfivé! Zakatoltak a gondolatok, cikáztak az érvek, és mindent elsodortak az érzések... És akkor ráeszmélt! A fia kell legyen, igen, egészen biztosan a fia! Már ekkora fia van... aki megszólalásig olyan, mint ő volt... ő... És hírtelen egy férfi hajolt oda a fiúhoz, s egy kicsiny csokrott nyomott a kezébe, németszegfűt. Ekkor találkozott össze a tekintetük. Mindketten érezték ez egy olyan pillanat, amit nagyon rég nem éreztek már. KI gondolná, hogy 20 év távlatából két ember megismeri egymást!? A férfi hozzálépett, szemébe nézett, s alig tudott megszólalni: "Osztálytársak lesznek a gyerekeink?" Kicsit megnyugodott, mikor ő elmondta nem szülőként van jelen, a katedra másik oldalán fog majd állni. Közben a tömeg hömpölygésbe kezdett, és egy kedves fekete hajú, szép arcú hölgy fogta meg a kisfiú kezét és kérdőn nézett a férfira. Mennie kellett. Egy utolsó kérdésre még futotta: "Mért németszegfűt hoztatok? Szokatlan..." A férfi visszalépett felé, és olyan édes mosollyal mondta, amit 20 éve nem használt: "Mindig is ez volt a kedvenc virágom, és te voltál az első lány, akinek ezt adtam!"

Igen... valóban az első volt... az első ovis szerelem :)